Apám és a vőlegényem: Miattuk vállalok gyereket!

Faramuci egy helyzetbe kerültem. Úgy alakult, hogy két férfinak, két férfiért szülök gyereket - az egyik a gyerkőc apukája, a másik az enyém. Miattuk csinálom, és miattuk vagyok biztos abban, hogy meg fogom tudni csinálni.

És itt jön a jogos kérdés: hát én? Jelentem, én is a fedélzeten vagyok, csak az a tornyosuló hormoncunami és azok a nagy kakispelus-hullámok ne készülnének összecsapni a fejem fölött... Ez rendben van így?

Nincs erre jó pillanat...

Legalábbis ahogy én látom, sosem ideális. Soha, mégis mindig. Amikor ott toporgunk az egyébként teljesen időszerű és megalapozott gyermekvállalás küszöbén, akkor is jön a minipánik és a parttalan alkudozás. Ha lennék csak néhány évvel fiatalabb, hogy ne sürgessen senki és semmi! De hiszen mindent át és meg kellett élni, ott és akkor és úgy! Ha előbb szegődött volna mellém A Férfi. De hiszen tökéletes volt az időzítés! Ha a szüleim fiatalabbak, és úgy egyáltalán, örökéletűek lennének. De hiszen ez képtelenség!

A legfeleslegesebb "ha"-k, mégis nonstop előtérbe tolakodnak. És a kedvenceim, a "hogyanok"... miattuk egy egytől tízig terjedő skálán olyan 13,5-es szinten félek. Szűnni nem akaró kétségek gyötörnek: hogy sok leszek, kevés leszek, melós lesz, teljes embert kívánós lesz. A zakatoló kérdések és a sosem jövő válaszok...

Hogy hogyan lehetek anya is, és nő is, és gyerek is, és nagy mesélő is? Hogy hogyan emésszem meg, hogy ez egy fogd meg-ereszd meg játék, és csak kettőt lehet választani, a többi pedig takaréklángon fog csupán pislákolni. Hogy hogyan ne kergessek az őrületbe mindenkit a hogyanjaimmal.

Forrás: Shutterstock

De aztán beugranak képek... A világért ki nem hagynám édesanyám tekintetét, ahogy nem tud mit kezdeni a bömbölő babával, és a 6. perc környékén elhangzik egy "Miért tettétek ezt velem, adjatok egy gintonikot, de duplát!" És ezt a mozit csak ma nézhetem meg, esetleg még holnap, de a holnapután olyan bizonytalan.

Apukámnak belőlem sem volt sosem elég annak idején - ő már csak ilyen mazochista típus -, most pedig, hogy elhúztuk előtte a mézesmadzagot, teljesen be van zsongva. Biztos vagyok benne, hogy egyszer arra ébredünk majd, hogy a kiságy üres, benne pedig csak egy cetli árválkodik, amin annyi szerepel: "Drááágaszágom!"

Esetleg egy diktafon egy egyszavas, hörgő üzenettel, miszerint "Enyéééém!" És onnantól legfeljebb egy-egy integetős szelfin látjuk majd viszont nagypapát és unokáját, mert ők elmentek felfedezni a világot együtt (míg anyukám békésen kortyolgatja a gintonikját - csakazértis duplát).

Ezt tegyem kockára még néhány gondtalan házas évvel és felhőtlen-felelőtlen kettecskénnel? Na, azt már nem. A leendő férjem pedig... én kérem, tisztességesen gyanakodtam, feltűnés nélkül puhatolóztam és árgus szemekkel figyeltem, de nem találtam fogást rajta. Nem csak a biológiai program fut nála: ő apa akar lenni, és anyává akar tenni. Fiatal és fiatalos apa, agyalós, de amazon anya, legyőzhetetlen páros. És a nagyszülőkkel együtt igazi család. És ez rendben van így.

Forrsá: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?