Tagadni akartam a boldogságom, nehogy köddé váljon, ha beismerem...

Már hetek óta nézegettem az üres képernyőt, és bár folyamatosan futottam A-ból B-be, mégis szerettem volna valamit írni. Megosztani, maradandót alkotni - vagy éppen hányaveti silányságot készíteni, amin majd én is jót nevetek évekkel később.

De mit írjak, ha minden jó?

Ha nem baj, hogy szingli vagyok - mert végre értem, hogy ez nem büntetés magamtól. Mit írjak, ha unalmas a meló, és semmi vérpezsdítő nem történik az életemben? - És itt a vérpezsdítő alatt drámát értek. Mert a dráma mindig izgalmat hoz magával, de elvisz az életedből akár személyeket is. Szóval, nincs gond, minden oké. A környezetem azt mondta, írjak erről az állapotról, érzésről - de úgy féltettem a nagy nehezen összetákolt boldogságomat, hogy elutasítottam már magát a gondolatot is.

Becsomagoltam egy csillogó papírba, jól eldugtam a táskám mélyére, és úgy döntöttem, nem akarok kérkedni vele. Igazából csak reszkettem a gondolattól, hogy ha jön valami rossz, akkor kiderül mekkora varázsló vagyok - vagy mekkora nem...

Az egész december 24-én kezdődött, amikor kiderült, hogy borzasztó nagy félreértések miatt semmi, de szó szerint semmi ehető/főzhető/süthető nincs otthon. Mivel nem a fővárosban voltam már, így a kajarendelés szóba sem jöhetett. Délután öt óra magasságában "Mentsük meg a karácsonyt!" felkiáltással elindultunk a nővéremmel az utolsó két bolt irányába, ami még nyitva volt. Szó se róla, a semmiből elég jót csináltunk végül.

Másnap úgy ébredtem, mint akit legalább háromszor a falhoz csaptak, aztán teniszlabda méretűvé gyúrtak - és legalább három meccset lejátszottak vele. Nyert a hetek óta bujkáló megfázás, és úgy húzta ki alólam a padlót, mintha csak egy tollpihe lennék ebben a súlytalan világban.

Forrás: Shutterstock

Aznap délután a fogam is jelezte, hogy ennyi volt, ő nem vár tovább rám. Vagy orvoshoz megyek, vagy belülről fog az őrületbe kergetni. Eddig voltam büszke arra, hogy legutoljára általános iskola negyedikben nyúltak a fogaimhoz.

Aztán itthonlétem harmadik napján egy családtagunk hosszas betegeskedés után feladta a harcot és békére lelt egy másik világban. Az első napon azt hittem, soha többé nem jövök haza, mert ez borzasztó. A második napon még puffogtam, mert nem akartam elhinni, hogy mindezek megtörténnek. Harmadnap pedig bele kellett süppednem a ténybe, hogy valóra vált, amitől a legjobban féltem.Murphy törvénye rátelepedett az életemre, a rejtegetett kincsem pedig eltűnt.

Na és most? Ennyit a nagy örömről, a kiegyensúlyozottságról meg arról, hogy minden jó? Most akkor feneket csináltam a számból? Nem és nem. Persze szomorú történések sorozata szőtte körbe a napjainkat, de úgy tűnik, ha egyszer kiküzdöm magam a fényre, akkor bármilyen sötétség is jöjjön, nem tud teljesen beborítani. Apró sugarakként, halványan világítva, de mindig ott van bennem a fény.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?