Senkim vagy, mégis te vagy a mindenem

Tudom milyen érzés, amikor elakad a lélegzet, már gyerekként is ismertem ezt az érzést, amikor álmatlan éjszakák gyötörtek. A levegővétel, aminek természetesnek kellett volna lennie, korántsem bizonyult egyszerűnek. Bizonyára az ördögnek voltam adósa, hiszen mi más oka lehet annak, hogy nekem küzdenem kellett azért, amihez más ingyen hozzájutott.

Melyik házban lakozik akkor az igazság? Ha már az oxigénért is ilyen borsos árat kell fizetni, mi vár majd rám felnőttként? - kérdeztem magamtól. A folytatás nem okozott csalódást, hiszen most, közel húsz évvel később megkaptam a kérdésekre a választ. Neked köszönhetően ugyanis újból megtapasztaltam azt a fojtogató érzést, amikor nem kapok levegőt.

Furcsa érzés kigyógyulni egy testi betegségből, aztán belekerülni egy lelkibe, hogy az önsajnálatban dagonyázva, végül szakasztott ugyanazokat a tüneteket produkáljam. De ennek most te vagy az oka. Semmi köze a tüdőhöz, vagy a levegő minőségéhez.

Olyan sokáig nem élt a mellkasomban ez a feszítő érzés, hogy most nem tudtam régen látott ismerősként üdvözölni. Csakis kéretlen idegenként.

Névtelen senki voltál. Egy arc a tömegből. De senki voltam én is, mert még soha nem harapott, mart belém úgy az élet, mint mikor megismertelek. Sokszor morfondíroztam azon gyerekként, hogy vajon milyen a szerelem. Szabad óráimban, amikor épp nem gyötört láz, rólad ábrándoztam. Most pedig, hogy tényleg horgonyt vet a jelenléted, azt gondolom, túl mélyre jutott a fullánkod.

Velem vagy, ott vagy mindenhol. Mindig kísérsz, de kísértesz is. Elbújsz a zenékben, a papírra vetett számok mögött, nevetsz rám szavak mögül, de gúnyolódsz is idegenek nevében, elillanó párbeszédek jelentéktelennek tűnő részleteiben.

Te vagy a zöld fény, amit – mint Jay Gatsby –, sosem zárhatok a markomba. Elszöksz, mielőtt hozzá szokhatnék a meleghez, amit a jelenléted okoz. Te vagy a sarki fény, amit a kémiai reakciók fura házassága kelt életre. Te vagy a Hold körül táncoló Vénusz, amik kerülgetik, heccelik egymást, de sosem érnek össze, csak nehéz sóhajjal legeltetik a szemüket egymáson. Te vagy az alkohol, ami azóta égeti a torkom, mióta először belekóstoltam. Részeggé tett abban a percben, hogy a nyelvemhez ért. Függő lettem, de ebből az évjáratból nincs több palack, csak a silány utánzat. Te vagy a magányos dalok hangulata, a fájdalom ujjakként fogja körbe a nyakam.

Te vagy a legédesebb, gejl csokoládé, de a legkeserűbb orvosság is, amit valaha ízleltem. Te vagy az őrület, a veszély, a fájdalom, de te vagy a megnyugvás, a biztonság, és a szerelem. Az otthon, ami bebörtönöz, de amit soha nem akarok elhagyni. Bárcsak egyszer te is haza érkeznél, és magaddal hoznád az oxigént, hogy végre ismét lélegezni tudjak.

Ha már megfizettem a lélegzet árát gyerekként, nem lehetne, hogy most tényleg az enyém legyen? Vagy, ahogy Fitzgerald írta: "Hiszünk a mámorító jövőben, ami évről évre távolabb kerül tőlünk. Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezünk az ár ellen és sodródunk napról napra a tegnap felé."

Nem lennél a valamit ígérő holnapom, az üresen sóvárgó tegnapomhoz képest? Nem szeretnél a senkim helyett a valakim lenni?

Aurora Elain

Nyitókép: Shutterstock