Ha maradok, belepusztulok a szerelmünkbe!

Mi a megoldás, ha nem idomul a két lélek, ha nem illenek össze, mégis kapaszkodnak egymásba? Ha az elvonással küzdve próbálsz gyógyulni a hideg csempék között, mert dolgozik az elszakadás. A miértek sorakoznak a koszos tányéron - soha meg nem válaszolható kérdések, hiszen a bódultság hozta döntéseken már nincs mit rágni. Mert kijózanító a valóság, és a megbocsátás könnyei közt már nem számítanak az indokok.

Már hiába az akarom, az akarod, ha semmi nem passzol egymáshoz. Ha ezer és egy ok van arra, hogy vége legyen, de időtlen a harc az ész és az érzések között, a beledöglés szélén billeg a kijózanító élni akarás. A sebesülésektől való menekülés jelene teszi helyre az érzelmektől még bódult szívet, a hideg verejtéktől csuszamló félelem elől rohan a szabadulni vágyás. A bántó szavak éles, hasító fájdalmát rúgkapálva tolja el magától a hideg önérzet.

Egy íz, egy dallam, a homályos tükörből visszanéző lila foltos arc ránt vissza a valóságba. Két izzó lángcsóva egymásnak feszülése csak pusztuláshoz vezet, nincs kezdete, és nincs vége. De a lelkek, a szétszakított érző lelkek magányosan sikoltanak fel hajnalonként, mert hiába nincs helyük egymás mellett, mégis ott a remény. Pedig nem történt más, mint két beteg lélek összekapaszkodott a múltban - tudni lehetett, hogy nem fog működni, de csak vitte őket a vak bizakodás, hátha, talán, mégis...

El kell engedni a másikat, mert szétégünk ebben a kaotikus lázálomban. Ám az a kevés jó, ami ott volt bennünk valahol mélyen, kapaszkodik egymásba. De a tervek és a remények ott fekszenek holtan az üres üvegek és a gyógyszeres fiolák alján, az arcra mért ütések nyomában, a mocskos tettek markában. És a halál szele kellett ahhoz, hogy felébredjünk és befejezzük ezt a pusztító héjanászt.

Amit mi össze akartunk kötni, azt széttépte az élet, és a legmorbidabb, leglehetetlenebb helyzetek sokasága. Visszarántotta a valóságba a szerelem homályába borult elménket, és elcsitította a rebellis szívet, megértetve velünk, hogy két problémás ember nem lehet egy egész soha. Mert mi nem tudtunk építeni, rombolni pedig nem hagy tovább az Élet, mert a lélek élni akarása erősebb, mint a vágy...

Sebzett léleknek nincs ereje foltozni egy másik lélek sebeit, hiszen maga sem elég erős. Érzi, tudja, hogy őt sem tudná most senki gyógyítani. Csak kuporog a sarokban odabent, nedvedző hegeit nyalogatva, és már nem vágyik szép szóra, szenvedélyek viharára, csak a maga nyugalmára. Hiszen tudja: gyógyulni csak egyedül lehet.

Nem engedhetsz el valakit úgy, hogy közben más kezét fogod. A lélek mindent eltakaró maszkot húz, hogy ne lássák az elszakadás egyetlen könnyét sem. A te lelked is elfordul majd tőlem, nem kér a sajnálatból, még nem gyógyulhat, míg tiszta nem lesz a test. De hidd el, eljön a nap, amikor majd egymás előtt állunk, és már nem fáj, már nem szakadnak a szív rostjai, már nem kínoz tovább a szerelem, mint az istenhozzád imája most a szánkról.

Mert eljön a nap, amikor már csak édes-keserű emlék leszünk egymásnak, régmúlt érzések tompa, halk zöreje lesz csak a lelkünkben, és csak egy hibás, fals ütem a szívünkben...

Búcsúzunk!

Kedves olvasóink!

Október közepétől kezdve a SHE.HU teljes szerkesztősége, és az írói gárda is távozik a magazintól. Ezután a weboldalon és minden kapcsolódó közösségi felületen megjelent tartalmak nem a mi munkánk eredményei. Nehéz a búcsú, de köszönjük, hogy eddig velünk tartottatok, és reméljük hamarosan találkozunk! :) Íróink munkásságát addig is nyomon követhetitek saját írói oldalukon. Köszönjük ezt a 4 évet, amit velünk töltöttetek!

Ezennel kívánunk sok sikert az új szerkesztőségnek!

Forrás: Csudai Sándor

Nyitókép: Shutterstock