Nincsenek hibáim, én csak a körülmények áldozata vagyok!

Én csak jót akarok nekik, de ezt ők állandóan kihasználják. Borzalmasan sokat tudok a világról - harmincéves létemre -, és az embereknek ez nyilván nem tetszik. Azt hiszem, a legtöbben irigyek rám. Vegyük például az úgynevezett barátaimat! Addig jó voltam nekik, amíg kellett tőlem valami, mondjuk az, hogy elmenjek velük szórakozni. Aztán amikor beszélgetésre került a sor, már nem érdekelte őket a mondanivalóm. Pedig rengeteget tanulhattak volna belőle.

Mindig is igyekeztem elmagyarázni nekik, hogy úgy kellene mindenkinek élni, ahogy én teszem. De már hozzászoktam, hogy sehol sem értékelnek igazán. A barátaimnak szoktam kiönteni a lelkem, amikor bántanak az ostoba emberek - ez eddig mindennapos volt, de már kezdem megszokni, hogy úgyis mindig én vagyok a rossz.

A múltkor Ildi is felhúzta az orrát. Kellett neki valaki, akivel iszogathat, miután a pasija faképnél hagyta hét év házasság után. Pedig mondtam neki, hogy ez nem olyan nagy dolog, ez azért még nem a világ vége. Bezzeg az én párom! Vele igazán nehéz az élet. Elviselhetetlen dolgai vannak: képes vasalatlanul felvenni az alsógatyáját, teljesen nyámnyila, és kétbalkezes is. Egy nyavalyás rántott húst sem tud rendesen megcsinálni. Én már csak tudom, ez az egyik szakmám. Elmagyaráztam ezeket a dolgokat Ildinek is, ő meg valamin jól megsértődött.

Hiába, az emberek mindig türelmetlenek velem, és ráadásul buták is. A kis ügyintéző csajszi is egy kész katasztrófa volt, amikor új személyit kellett igényelnem, mert valaki kilopta a régit a tárcámból. Arra sem volt képes, hogy rendesen elmagyarázza, hogyan kell kitölteni a formanyomtatványt. Hát így persze, hogy rossz helyre írtam a születésem idejét.

A kollégáimat sem értem. Nekik olyan könnyű dolguk van, én bezzeg gürcölök nap mint nap. Ők békésen hazamennek a munkaidő vége után nem sokkal, én meg persze ott maradok a rengeteg feladattal.Marcsival és Editkével elvileg ugyanazt csináljuk, mégis mindig én szívom meg - nekem jut a neheze. Egyszerűen szar az egész rendszer, amivel dolgoznunk kell. Csomószor elszáll a félnapi munkám, és persze pont akkor, amikor el akarom menteni.

Pedig neki kéne átnézni és kijavítani, hát ezért főnök, nem? Minden nap elmondom az irodában, hogy mindenkinél többet vagyok bent, mégsem értékelnek. Ha legalább a diplomáimat és a tapasztalatomat tisztelnék egy kicsit! Van szakmám, gyakorlatilag Michelin-csillagos séf is lehetnék, de fáraszt az a sok fizikai munka, meg a büdös ételszagba sem vágyom vissza.

Így elvégeztem levelezőn két főiskolát, tulajdonképpen minden ajtó nyitva áll előttem. Öt vagy hat munkahelyen vagyok túl, minél több a tapasztalat, annál jobb. Mindenhonnan azért jöttem el, mert a sok hozzánemértő folyton beleszólt a dolgomba, és állandóan én voltam a bűnbak. Hülyékkel nem vagyok hajlandó együtt dolgozni, ha ügyfelekkel kell foglalkoznom, az meg egyenesen feldühít. Örökké visszakérdeznek és értetlenkednek, elviselhetetlenek.

Rengeteg mindent elérhetnék, csak a világ értetlen, és tele van rosszindulatú emberekkel, akik lehúznak az ő szintjükre. Nem hagynak szárnyalni, pedig olyan sok mindent letettem már az asztalra. Látod, most te is húzod a szádat, ahelyett, hogy átéreznéd a helyzetemet. Nincs is értelme tovább mondanom, úgysem akarod megérteni.

Nyitókép: Shutterstock