Nem érzem magam férfinak, mióta nem tudom eltartani a családom!

Ha mégis, a végén kiderült: nem én kapom az állást. Eközben a feleségem rendíthetetlenül dolgozik, és egyre inkább azt érzem: nem vagyok már családfő. Az első hónapot nyaralásnak fogtuk fel. Hiszen hosszú évek óta folyamatosan robotolok. De tudtam, nem lébecolhatok, elvégre valamiből fizetni kell a lakáshitelt, és van egy kisfiunk is. Soha nem is voltam az a munkakerülő fajta. Arra neveltek, hogy a férfi a családfő, kutya kötelessége eltartani a családját - kerül, amibe kerül.

Ám a mosolya mögött aggodalom, félelem kezdett megbújni, mikor a második hónapban sem találtam munkát. Kénytelen volt magánórákat adni és fordítói munkát vállalni. Természetesen én igyekeztem őt tehermentesíteni, és átvettem a ház körüli teendőket. Végre a négy éves fiamnak is több figyelmet szenteltem.

A harmadik hónap elejére már bőven letettem arról, hogy a szakmámban találjak állást. Beadtam a jelentkezésemet már szinte minden másra is. Amikor valakinek a családjáról kell gondoskodnia, nem érezhet büszkeséget. El is mentem hentesüzletbe segédmunkásnak, de még raktárban is dolgoztam. A legtöbb olyan helyre be sem hívtak, ami nem vág a szakmámba, mert túlképzettnek számítottam. Ahová meg felvettek, onnan rövidesen kirúgtak különböző ürügyekkel, vagy a kellő tapasztalat hiányára hivatkozva.

Kétségkívül jól keres, és így roppant büszke is magára. Látszik rajta. Egyre több megbízást kap temérdek pozitív visszacsatolással együtt. Az ő karrierjének csillaga fényesebben ragyog, mint valaha. Az enyém pedig egyre hanyatlik, amit elég rosszul viselek. Nem szégyellem bevallani: féltékeny vagyok. De igyekszem palástolni előtte, hogy ne bántsam meg vele.

Megalázva érzem magam. Megalázó, hogy én vagyok a férfi, és képtelen vagyok gondoskodni a családomról. Mégis miféle férfi vagyok én?! Ahelyett, hogy hordanám haza a pénzt, mosogatok, porszívózók, és már én vagyok többet Ábellel. Tudom: mindez értékes, hasznos feladat, amelyből eddig is jobban ki kellett volna venni a részemet. Csak most felcserélődtek a szerepek, és nem vagyok hozzászokva. Nem érzem jól magamat a bőrömben.

A lelkét kiteszi azért, hogy ne érezzük meg azt, hogy igazából csak egy ember keres. Sosem kérkedett, büszkélkedett az elért sikereivel. Pedig megérdemelné, hogy minden nap elismerésben fürdőzzön. Tudja, mennyire fáj nekem, hogy én nem tudok mit felmutatni, nem tudok jeleskedni, ezért csak tapintatosan közli az eredményeit.

Most amiért csodálhat, az az, hogy tiszta otthon várja és finom vacsora. Ő ettől boldog, és nem győzi mondogatni, mennyire hálás mindenért. De én mégis, nap nap után, oroszlán helyett házi macskát látok a tükörben. Szeretném visszaszerezni az önbecsülését és újra igazán értékes férfinak érezni magam. Szeretném, ha nem lennék nevetség tárgya, hogy a feleségem jobban keres nálam és ő tart el - mert én még erre sem vagyok képes.

Jó volna újra egyenes háttal járni és valamit felmutatni. Aki ismer, az tudja: nem lelem örömömet a jelenlegi helyzetben. Nem az minden álmom, hogy eltartsanak. Én gondoskodni akarok a családomról, ahogy azt tanították nekem. Kenyérkereső férfi akarok lenni, akire felnézhet a felesége. Nem pedig egy megtört, szomorú zsák krumpli, aki minden este azzal fogadja a feleségét: ma sem jött össze.

Iván történetét Balogh Orsolya jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock