Ne hagyd magad, dacolj az élet kiábrándító valóságával!

A csendes, nyugodt reggeleket. Élvezem, hogy nincs zaj, nincsenek emberek, nincs "civilizáció", nem akarnak befolyásolni, nem akarnak meggyőzni, nem kell viselkedni. Páncél, álarc és mindenféle magamra aggatott szerep nélkül létezhetek.

De a levegő egyre feszültebb, és a valóság beszivárog az erkélyen át. Dudáló autók, ajtót csapkodó szomszédok, liftek föl-alá ugrálása, buszok, teherkocsik bűze. Csak néhány percet kérek még. Hadd maradjak az erőszakosan rám zúduló világon kívül! De nem tudok tovább ellenállni, és beengedem mindazt, ami körülvesz.

Kedvetlenség, fáradtság tör rám. A határidőnaplóm bejegyzései egyszerre rohamoznak meg, és legszívesebben ki sem mozdulnék a lakásból. Délelőtt két megbeszélés egymás után, délután hivatali ügyek intézése, majd kávézás a barátnőmmel. Most úgy érzem, még ehhez sincs energiám.

A mellkasába fúrom az arcom, és tudom: a közös jövőnk "kötött pulcsija", ha kell, megvéd, és nem vagyok egyedül. Jólesik, hogy van valaki, aki enyhítheti a mindennapok súlyát. Lehet ez egy kisember, aki két kis tenyerével átkarolja a lábad szárát és csillogó szemekkel néz föl rád. Vagy egy farkát csóváló, nedves orrát az arcodhoz nyomó barát, aki feltétel nélkül elfogad és melletted áll. Ilyenkor egy pillanat alatt elszáll minden fáradtság.

Dacolj a téged is megfertőzni akaró kiábrándultsággal, fásultsággal! Táncolj, énekelj a kedvenc zenédre a konyhádban, és ne engedd, hogy bárki elvegye tőled az örömöt, amit a napfény és az új nap lehetőségei adnak!

Nyitókép: Shutterstock