Én nem akarok elválni tőled, de te már mennél!

Átvettem, és három napig kerülgettem, mint valami időzített bombát, amit ha kinyitok, elpusztít mindent maga körül. És megtudtam, hogy mit gondol rólam. Az életünkről, a gyerekekről. Hogy miért jutottunk oda, ahol vagyunk. A padon, a tárgyalóterem előtt.

Odamennék, megölelném, a szemébe néznék, és azt mondanám: "Könnyíts a lelkeden, hallgatlak! De ne azt mondd, amit leírtál, hanem amit érzel!" Ehelyett ül a padon, és arra vár, hogy elkezdődjön a válóperünk. Fel sem néz, amikor megjövünk. Nincs egyedül, mellette az ügyvédje, aki folyamatosan a fülébe beszél, a másik oldalán az új szerelme. Messziről látszik, hogy ő sincs jól.

A magassarkú cipőink felváltva kopognak a kövön. Én is az ügyvédemmel jövök, mellettem a barátnőm. Ék alakzatot veszünk fel, mintha támadásra készülnénk, pedig nem. Csak egyedül az ügyvédnő ismeri a helyet, és ő tudja, melyik tárgyalóba kell menni. Hideg van, fázom. "Milyen kellemes meleg van ma - mondja a barátnőm -, pont, mint tizenöt éve az esküvőtök napján. Akkor is én voltam a tanúd."

Nem erre készültem. Én nem akartam egy hideg előtérben ülve várni arra, hogy szólítsanak. A tárgyalási lapon ott a nevünk, mellette: házasság felbontása és járulékai. Egy óránk lesz, látom, a következő pár háromra jön. "Fel kell tárni, mi vezetett a házasság megromlásához" - mondja az ügyvédem. Arra kér, ne lepődjek meg egy kérdésen sem, válaszolnom kell.

Recsegő hang a mikrofonba: "A 4.P.153450-2020 számú ügyben idézettek jöjjenek be." Csak számok - hallgatunk rá, mindannyian a tárgyaló ajtaja felé indulunk. Még sohasem voltam bíróságon, csak filmeken láttam, hogyan csinálják. A végén mindig a jó győz - vagy megcsal az emlékezetem? A két ügyvéd megy előre, ők tudják, hová kell ülni. Felperes a bíró jobbján, alperes a balján. Jaj, elrontottuk, majd rájövök, hogy ahol én állok, szemben a bírónővel, onnan pont fordítva van!

A tanúkat kiküldik, csak mi maradunk. A bírónő hadar, ki kicsoda és miért van itt. Szólni szeretnék, hogy én nem akarok itt lenni. Nem akarok tort ülni az egykori boldogságomon. Ugyanaznap elválni, mint amikor esküdtünk?! De nem szólok, lehajtom a fejem, és várok. A bírónő észreveszi a papírokból, hogy pont ma van az évfordulónk, elnézést kér, hogy így alakult. Udvariasan mosolygunk, mintha csak a kávé hűlt volna ki, vagy a sör melegedett volna meg.

Ő nem néz rám. Tudja, érzi, hogy őt nézem - mindig mondta, hogy perzsel a tekintetem, nem lehet nem észrevenni, amikor nézem őt. Máshová néz, majd a tekintete rám siklik, de pásztáz tovább. A falat nézi mögöttem. Ülünk egymással szemben, karnyújtásnyira. Kicsi ez a tárgyaló nagyon, érzem az illatát. Az a parfüm van rajta, amit még régen együtt vettünk a szerelmünk kezdetén Franciaországban, és annyira az övé, hogy már a DNS-e része. Eszembe jut, amikor elment, az egész üveggel otthagyta. Azt mondta, hogy nem bírja elviselni ezt a szagot, a boldogtalan évekre emlékezteti.

Nem igaz. Már régen mást szeretsz, én meg észre sem vettem, hol rontottam el. A családi élet feladat és elvárás. Én csak időt kérek. Időt a gyászra, az elmúlásra, a könnyekre, az új feladatokra, lehetőségekre. Az ügyvédek válaszolgatnak, nem is hallom. Én nem akarok itt lenni. Egyeztetnek, szavak villannak: kereseti kérelem, fenntartja, közös megegyezés, felügyeleti jog, tartásdíj - a tanúkra nincs is szükség. Egy óra alatt elváltunk.

Nyitókép: Shutterstock