Depresszió, melankólia, önmarcangolás - egy Z generációs szemszögéből

Már nem is tudom megmondani, hogy mikor lettem ilyen - görcsös, önmagát állandóan sakkban tartó, szorongó. Még csak huszonkét éves vagyok, de meg lett a böjtje mindannak, amit tettem magammal. Hatalmas pofon az élettől, egy szörnyű jel, hogy nem csinálhatom ezt tovább. Változásban vagyok, próbálok tenni ellene. Ezért "szólalok" most fel.

Amikor gyűlnek a fekete felhők..

Ez tényleg olyan. Szinte érzed, hogy ott vannak körülötted. Mintha egy szoba közepén ülnél és egyszer csak a semmiből hatalmas fekete árnyak jelennének meg körülötted, amik a lábadnál fogva kezdenének el húzni a sötétség felé. Kapkodsz, de hiába, valahogy ők sokkal erősebben rángatnak. Bezzeg a jóság fehér fényes csillogása sokkal gyengédebb, és még csak nem is marasztal soha, ezért olyan nehéz letanyázni a közelében. A sötétséggel valamiért könnyebben azonosul az ember, és ez a mai fiatalságra főleg igaz. Valamiért sokkal pesszimistábbak vagyunk, mint az elődeink - tisztelet a kivételnek.

"Utálom magam. Semmihez nem értek. Miért velem történik ez? Mindegy csak legyen meg a diplomám, aztán valami lesz. Eskü megölöm magam! Picit mentálisba vagyok, bocsi" - ez csak pár mondat azok közül, amit minden tréfa ellenére rengetegszer, akár nap mint nap hallok a kortársaimtól. Egyre többször és többször. Az, hogy valakinek nagyon rossz kedve van, "depressziós", szinte egy megszokott állapot, nem krízis.

Motiválatlanság, kilátástalanság, üresség, önképzavar. Sok kérdés cikázik a fejemben, de jó magyarázat egy sincs. Annak viszont rendkívül örülök, hogy egy lépéssel előrébb járok sokaknál, mert belátom, hogy itt valami probléma van - és azt is tudom, hogy ennek az önbizalomhiány a mozgatórugója. Mindig is voltak önértékelési problémáim, szinte minden élethelyzetben. Ám, ahogy egyre idősebb lettem, egyre inkább csökkent a magamba vetett hittem. Egyre több pofon, egyre nagyobb problémának tűnő semmiségek, amik megkeserítettek és tönkretették a magamról alkotott képet.

De mikor lett igazán fájdalmas az, hogy meg kell küzdenem saját magammal?

Az egyetemen és az azt követő időszakban. Több tényező is közrejátszott. Kellett egy zseniálisan mérgező pasi az életembe, aki a maradék önbizalmamat is a földbe tiporta, illetve a szakmai sikertelenség sem tett jót a büszkeségemnek. Elvégeztem az egyetemet és próbáltam elindulni egy úton, de valahogy semmi sem sült el jól.

„Nem értek semmihez, és nem vagyok egy cseppet sem tehetséges" - gondoltam. Honnan tudhattam volna, hogy így van-e vagy sem? Soha nem kaptam még pozitív visszajelzéseket, amikből merítkezni lehetett volna. Emiatt persze pánikba estem, és hirtelen mindent akartam - de semmi sem úgy lett, ahogy elképzeltem. Kikészítettem magam. Hónapokon keresztül alig ettem, vagyis de: cigit.

Dohányzás, stressz, önutálat, sírás

Ők voltak a legjobb barátaim. Röhej, de 20 évesen kész idegroncs voltam, csak azért, mert azt hittem, béna vagyok, ha nem találom az utam. Szerencsétlennek éreztem magam, pedig ezzel nem volt semmi baj, sokakkal előfordul a pályakezdési szorongás (most már tudom). Munkát akartam, de közben attól rettegtem, hogy úgyse fogok megfelelni. Ez pedig időről időre eltántorított a pályázástól.

Egészen addig, amíg egy olyan iskolában kezdtem el tanulni, ahol felnyitották a szemem. Ha nincs az az intézmény, lehet, sosem jövök rá, hogy valóban rengeteg elnyomott szorongás van bennem. Ott tanultam meg kicsit lazábban kezelni magam. Ha elrontok valamit, nem fog összedőlni a világ! Kit érdekel? Mit számít? Mindenki hibázik, mindenkinek vannak gyengeségei. Nincsenek Supermanek. A társaim lazaságából táplálkoztam és szert tettem egy barátra, akinek lenyűgözött a nyitottsága. Ő pofozott igazán helyre, amikor elkezdtem bántani magam.

Ennyit számít, kicsi mozzanatok, amik kizökkenthetnek a pesszimista életszemléletből. Fejleszd magad, ameddig csak lehet, és próbálj ki olyan dolgokat is, amiktől tartasz, hiszen ezek okozhatják a legtöbb meglepetést. Legvégül pedig ne félj megveregetni a saját vállad, hiszen, ahogy jól esik másoktól is egy-két szép szó, úgy magadtól is.