Egy óvodás szerelem emléke sosem múlik el!

A legédesebb történetmondók az óvodák lennének. Idős, bajszos öregúrként ülnének le közénk, és izgalmas űrutazásokról, sárkányokkal vívott harcokról mesélnének. És mikor már azt hinnénk, ettől kedvesebb regéik már nincsenek, somolyogva kezdenének bele a gyerekszerelmek történeteibe. Azt hiszem, ha ez megtörténne, az én óvodám büszkén mesélné el az én történetemet is.

Épp csak néhány perce sikerült észrevétlenül beosonnom az udvar tiltott részében álló kis ház falai közé. A lebukástól félve, visszafojtott lélegzettel pakolgattam a színes kis köveket a ház falának szélére - mint egy igazi nő, aki rögtön otthonos kis kuckót akar teremteni a megkaparintott épületből. Összerezzentem, mikor a hátam mögül egy ismerős fiú hangját hallottam:

- Nem is játszhatnál itt, megyek és szólok az óvó néninek! - A szőke hajú kisfiú diadalittasan indult árulkodni. Ám a következő pillanatban megállt, és visszalépett. Megijedtem, hiszen az óvoda legrosszabb fiúja állt előttem. Az a fiú, aki sosem gondolkodott, ha meg akart ütni valakit - egyszerűen csak megtette.

- Őt hagyd békén! - Az ismerős kisfiú a lehető legjobb pillanatban érkezett.

- Mi? Komolyan mondod? - A szőke kis gonoszság hitetlenül pislogott legjobb a barátjára.Andrisnak, az én vörös hajú, kék kantáros nadrágot viselő hercegemnek sosem kellett kétszer mondani, hogy valami csibészséget kövessenek el együtt. De most más volt a helyzet.

- Igen, őt ne bántsuk.

- De miért?

Andris benyújtotta a kezét a kisházba, így jelezve, hogy menjek vele. A legjobb barátjához fordult, és a legtermészetesebb módon közölte:

- Mert őt szeretem!

Kézen fogva baktattunk a nagy kerékgumi hintához, és egymással szemben ülve élveztük, ahogy egyre magasabbra röpített minket. Nem volt ebben semmi bonyolult. Szerettük egymást, így a maga egyszerűségében és tisztaságában. Nem volt ebben a szerelemben semmi játszma, taktikázás, nem gondolkodtunk olyanokon, hogy vajon merre tart a kapcsolatunk. Ha egymással akartuk tölteni a hétvégét, addig rágtuk a szüleink fülét, míg végül megengedték, és vagy ő jött hozzánk, vagy én mentem hozzájuk.

A barack színű tüll koszorúslányruhám alja jellegzetes sercegéssel súrlódott a sóder apró kavicsain, ahogy zavarban lévő kislányként jobbra-balra forgattam a csípőm. Ő igazi férfias komolysággal tartotta apró kezeim a kezében és büszkén és hangosan válaszolt a szomszéd fiú filmekből ellesett kérdésére:

- Igen, akarom.

Valóban így volt. Akartuk. És ott, akkor, hatévesen, nem is kellett semmi más. Ahogy visszaemlékezem, furcsa düh kerít hatalmába. Be kell ismernem a tényt, hogy felnőttként hajlamosak vagyunk elrontani a dolgokat. Jól oldalba rúgunk mindent az okoskodással és a tényekkel. Az érzelmeket pedig olyan irracionális furcsaságként kezeljük, amiktől kellő távolságba kell menekülni, nehogy ismeretlen és félelmetes tájakra kalauzoljanak bennünket.

Talán bizonyos szempontból szükségszerű ez a változás. De azt gondolom, időnként meg kell ajándékozni magunkat azzal, hogy újra azok a szertelen, cserfes kis óvodások legyünk, akiknek legédesebb történeteit hűségesen őrzik az óvodák falai. Az élet elsodort az én vörös hajú, kék kantárosomtól, de őszintén kívánom neki, hogy a "felnőtt" menyasszonyát is olyan becsben tartsa, mint akkor engem a sóderkupac tetején.

Még többet szeretnél belőlünk?

Gyere és iratkozz fel a kiBESZÉLŐK youtube csatornára! Izgalmas témák, aktualitások, vélemények és szórakozás egy helyen. ;)Forrás: She.hu

Nyitókép: Shutterstock