Amikor a férjem kitalálta, hogy legyen kutyánk, kiakadtam. Tudtam, hogy ez is az én dolgom lesz. A háztartás, a gyerek és a kert mellett. Persze, amit lehetett, azt együtt csináltuk, de a kert ritkán fért bele az idejébe.
Azért próbálkozott. Egyszer papíron levezettem neki - a számok nem hazudnak -, hogy olcsóbb megvenni a piacon a paradicsomot, mint a palántát, és utána még dolgozni vele. De akkor is imádta nevelgetni, kapálni, locsolni a kis háztájit. Annyira, hogy képes volt késő este fejlámpával dolgozni, pedig nyáron sokáig van világos. Szerinte a saját zöldség minden munkát megér.
Nyaralni sem jártunk. Amikor szabadságon volt, akkor is a kert, a veteményes és a ház körüli feladatok töltötték ki az idejét. Úgy szerette, ha ott voltunk körülötte. A kislány olvashatott a kertben, nekem gazolni kellett.
Mondjuk, soha nem mondta, hogy Évikém, te ezt és ezt csináld, de tudtam, hogy ezt szeretné. Amikor meguntam a gazolást, bementem a házba, akadt ott is feladat bőven. Nem pihentünk soha. Munka, gyerek, kert. Munka, gyerek, kert... És most kitalálta a kutyát!
- Mi lesz a kerttel? És ha tönkreteszi a kutya? - kérdeztem. Tudtam, hogy ez érzékeny pontja.
- Elhordjuk kutyaiskolába, ott megtanítják neki, hogy ne tegye tönkre - válaszolta. Én meg nem tudtam megszólalni. Elhordjuk? Eddig nem mentünk sehova, ezt a dögöt meg már most befizetjük mindenféle helyre?
- És a szart ki szedi össze utána? - tettem fel a legfontosabb kérdést. - Mert én aztán nem! Te sokáig dolgozol, azt meg minden nap össze kell szedni, különben szólnak a szomszédok a szag miatt. Szóval?!
Végül a kislányom nyerte meg a feladatot, de őt nem zavarta, annyira várta a kutyát. Jó hírű alomból vettük, a lányom lett a tulajdonos, a kutyaiskolát is komolyan vette. Az apjával mentek szombatonként, én meg végre egy kicsit feladat nélkül maradhattam. Ülni a kanapén, ülni a teraszon, ülni a kertben... ilyeneket nem volt szokás csinálni nálunk. Ezt a kutyának köszönhettem, de tartottam tőle a távolságot. Nem én voltam a gazdája.
Amikor a lányomat felvették az egyetemre és beköltözött a kollégiumba, büszke voltam rá, hogy ilyen okos és tanul. Így fel sem tűnt, hogy esténként már én szedem a kutyaürüléket, én adok az állatnak tiszta vizet, én etetem. Közben a férjem csoportvezető lett, és egyre később járt haza. A kerttel is kevesebbet törődött. Füvet nyírt és metszette a fákat, de már nem tett fejlámpát, hogy sötétben is dolgozhasson.
Aztán egyre többször lett hétvégi programja a csapatépítések miatt. A lányom csak havonta egyszer jött haza, így sokszor ketten maradtunk, a kutya és én. Korábban csak az előszobába engedtük be éjszakára, de mikor nem volt otthon a férjem, esténként féltem. Inkább behívtam a hálóba az állatot, feküdjön csak ott, közel hozzám. Aztán már az ágy végébe is felengedtem. Jó volt vele aludni, biztonságot adott.
Egy nap a férjem elment. Azt mondta, nem tehet róla, mást szeret. De ha nem bánnám, lakhatnánk itt együtt négyesben - mármint ő meg a nője, én, és persze a kutya. Mert ő nem akar engem elűzni, de nagyon kell a kertje, nem bírja nélküle. Elzavartam a francba.
Ketten maradtunk: a négylábú és én. Együtt csináltunk mindent. Még bevásárolni is elvittem, esténként sétáltunk, és jókat beszélgettem vele. Jó volt hallani a szuszogását az ágy végében. De túl nagy volt nekem a ház, így váláskor vettem egy lakást. A vizslámat nem tudtam vinni a harmadikra. Én dolgozom, ő meg egész nap be lenne zárva a lakásba. A szívem szakadt meg, amikor költöztem.
Azt gondoltam, ezentúl nem fogom látni, csak amikor a lányom hazajön és elhozza hozzám. De legalább megmarad neki a kert és a régi gazdája is előkerült - a volt férjem ugyanis az új nőjével hazaköltözött a házba. Így volt a legjobb, de hiányzott a vizslám.
Néha elkanyarodtam a régi házunk felé, hogy legalább egy pillantást vethessek rá. Még a fotóját is kiraktam az elhunyt szüleim képe mellé, annyira szenvedtem. Aztán egy nap megjelent a munkahelyemen. Nyitva szoktuk hagyni az épület ajtaját, hogy szellőztessünk, így senki nem vette észre, hogy beosont. Egyszer csak felnéztem, mert magamon éreztem a tekintetét... Kiszökött a kertből és eljött meglátogatni, én pedig sírva öleltem magamhoz. Csak ő maradt meg a családomból.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
