Nyílt levél a férfinak, aki felemelt, majd elhagyott

Tisztán él bennem a kép, amikor ott álltál előttem a fővárosi forgatagban, a kicsi, hangulatos kávéház kapujában. Akkor találkoztunk először életünk során - egy nézőpontból rettenetesen későn, másikból túlontúl is korán.

Nyár volt, lágy szellő kavargott körülöttünk, a nap korongja még nem érte el az ég tetejét. Egy eltévedt felhőcskéből nyugodt zápor szemerkélt, és mi csak álltunk egymással szemben, alaposan szemügyre véve a másikat. Én mindig is így képzeltem el ezt a pillanatot, hogy számodra milyen volt, azt nem tudhatom.

Lassan beszélni kezdtünk, és észre sem vettük, hogy súlyos órák váltak köddé körülöttünk. Téged várt a munka, engem az otthonom. Ahogyan elszakadtunk egymás karjaiból, a lelkem felsikoltott fájdalmában. Tudtam, a búcsú hosszú időre szól. Igazam volt. Hiába töltöttük az időnk nagy részét levelek váltásával, ez sohasem helyettesíthet személyes találkozást. Így színesedett körülöttünk komótosan a világ, majd vált teljesen fehérré.

Felragyogtak az otthonokban a karácsonyi fények - az ünnepet nélküled töltöttem, hiszen te minden holdvilággal egyre messzebb kerültél tőlem. Villámgyorsan vett fordulatot az addigi nyugodt életem. Megszűnt létezni körülöttem minden, fénytelenné, riasztóvá vált a környezetem.

Aztán újra ott álltál előttem, ugyanúgy, ahogyan legelőször, ám most lágy szellő helyett dermesztő, jeges orkán körözött a rideg téren. Fáztam, reszkettem, de te végre ott voltál, felemeltél a betonról, és mesélni kezdtél. Rólunk, magadról, a közös terveinkről. Tudtam, hogy büszke vagy rám a kitartásomért - más nem is számított. Veled nem tűnt rémisztőnek az események rohanó menete, te voltál a támaszom, a kapaszkodóm.

Te hamarabb adtad fel. Hiába kértem, hogy ne tedd. Letettél rólam, én mégis bíztam bennünk, bár tudtam, neked sem egyszerű a helyzeted. Két tűz között őrlődtél. Egészen aprónak és sebezhetőnek mutatkoztál ebben a harcban. Voltam én, és voltak a mindennapjaid. Végül egyedül hagytál a kétségekkel, és engedtél zuhanni. Nem tudtad, nem tudhattad, mit jelentettél számomra. Ordítottam, őrjöngtem, úgy féltem, ahogyan soha semmitől sem azelőtt.

Elképesztő erővel építettem fel magam köré egy kártyavárat, amikor az átzokogott éjszakákon elmormolt imáim, csodával határos módon, meghallgatásra találtak. Egy szilveszteri éjszakán újra ígéretet tettünk egymásnak: együtt találunk megoldást. Kiteljesedett a világom, szárnyaltam, hosszú idő után újra képes voltam érezni. Így hatott rám a jelenléted. Hittem a jóban, az alagút végi fényben. Veled semmisnek láttam a gondokat és szépnek a közelgő ünnepet.

Egy szempillantás töredéke alatt foszlott szerte az álom. A kámfor keserédes illatát még érezni lehetett a nyomodban, a sziluetted még most is kivehető az úton, akár egy messzi délibáb. Többet adtál, mint amennyi elvittél magaddal. Nekem adtad az önismeret ajándékát, általad tanultam érzelmeket, melletted ismertem meg a magasságok és mélységek széles skáláját.

Cserébe csupán egy szenes, fekete, soha nem gyógyuló heget hagytál a lelkemen, és a felismerést, hogy én csak veled lehetek kerek egész. Hálás vagyok neked. Őszintén kívánok neked nagyon boldog életet, hiszen jó ember vagy. Csupán elszalasztottál egy lehetőséget, egy embert, aki mindig szeretni fog.

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock