Anyám egy szörnyetegnek szült gyereket...

A nagyszüleimet nem ismertem, már nem éltek, amikor megszülettem. Apáról pedig még beszélni is tilos volt otthon. Anya azt mondta, az az ember nem érdemli meg, hogy apának nevezze bárki is. Higgyem el, csak boldogtalanságot és fájdalmat hozna az életembe. Csak a keresztnevét volt hajlandó megmondani, a vezetéknevét nem. Ha néha valami sajgó hiány öntötte el a szívem, megnyugtatott, ha magamban mondogattam a nevét. Ilyenkor egy megfoghatatlan biztonságérzetet kaptam, ami jó volt, segített.

De amikor erről beszéltem, olyan elutasítóvá vált, annyi ridegséget és haragot zúdított rám, hogy a következő tíz évben eszembe sem jutott megszólalni "apa ügyben". Megértettem, hogy az anyukám szeretetét kockáztatom. Bele sem mertem gondolni, hogy micsoda szörnyeteg lehet az a férfi, aki miatt az én szépséges anyukámnak így megcsúnyul az arca, ha csak rágondol.

Soha férfi nem lépte át a házunk küszöbét, soha nem beszéltünk szerelemről. A tétova szerelmi próbálkozásaimmal kapcsolatos kérdéseimet sem tudtam feltenni. Az "azt csinálsz, amit akarsz, de tudd, hogy egyetlen férfiban sem lehet megbízni, így eleve készülj fel, hogy csalódni fogsz" anyai intelem bizonytalanná és hitetlenné tett. De nem éreztem, hogy valamiből kimaradok. Mintha belém égett volna a tudás, hogy csak rosszul járhatok. A rettenetes apám egy életre elintézte ezt a kérdést.

Huszonöt éves voltam, amikor anyukám egy balesetben meghalt. Teljesen magamra maradtam. Úgy éreztem, hogy nincs nálam árvább a világon. A gyászomban - bár rettenetes lelkiismeret-furdalásom volt miatta -, valahogy azt éreztem, vigaszom lehetne, ha mégis megtudnám valahogy, hogy ki az apám. Rögeszmémmé vált, hogy ezt a részt is megismerjem anyukám életéből. Azt gondoltam, hogy őt sem tudom elengedni addig, amíg nem találom meg az apámat.

Két évig megszállottan nyomoztam. Látni akartam, hogy az apámnak rossz élete van, szenved, hogy megbüntette őt az Isten. Megbüntette, amiért olyan fájdalmat okozott az anyukámnak, hogy tönkretette vele - és ezzel valahol engem is. Hiszen most, a valódi magányomban jöttem rá, hogy mindig is magányos voltam, mindig is menekültem, mindig is túlóvtam magam. Látnom kellett, hogy így volt jó, hogy így jártam jobban.

Két év után felleltem egy réges-régi barátnőt, akivel anyukám nagyon jóban volt akkoriban, amikor foganhattam. Reméltem, hogy tud valamit, hogy ugyanazt a történetet fogja mesélni. Azt a szörnyetegest. A régi barátnő tényleg sok mindent tudott. Mesélt egy kedves fiúról, aki szerelmes volt az anyukámba, de valami történt, ami miatt szakítottak. Édesanyám pedig nem mondta el az apámnak, hogy várandós velem. Sőt, vele, a legjobb barátnőjével is olyan gorombán viselkedett a szülés előtt, hogy azzal bezárt minden kaput. Lám, eltelt huszonhét év, hogy nem is hallott felőle...

Kaptam egy nyomot, amin elindulhattam. Pár hónapra rá már tudtam, hogy nagy valószínűséggel ki az apám. Úgy intéztem, hogy megismerkedhessem a lányával, aki öt évvel fiatalabb nálam. Nem mondtam meg neki, hogy ki vagyok. Kicsit barátkoztunk, beszélgettünk. Elképesztően szabad lány, teli örömmel és szeretettel. És a legnagyobb példaképének az apját tartja, akit imád. Az én apámat, a szörnyeteget... Jaj, anya, mit csináljak most?!

Noémi történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock