A boldogságot választottuk az szülői elvárások helyett!

Ott voltak az idős szomszédok unokái, jöttek a barátok, unokatesók, és ott voltunk mi, az "őslakosok". Együtt nőttünk fel, láttuk egymást még - ahogy édesanyám szokta mondani - tojáshéjjal a seggünkön. Aztán idővel a lányok nővé érték, a fiúk pedig férfivá.

Persze a szerelmekkel és az "együttjárásokkal" nem vártuk meg, hogy valóban érettek legyünk. Hamar fellobbant a láng, majd a következő nyárra kialudt. Áronnal mi is egymásba gabalyodtunk. Bár ő a kezdetektől fogva más volt - mindig kerülgettük egymást, már egészen kicsiként is, de sosem kerültünk igazán közel egymáshoz. Mindig volt valami apró távolság köztünk.

Észre sem vettük, hogy pontosan hogyan is lettünk az utcán csatangoló gyerekekből a felnőttség kapujában álló szerelmespár. Minden rendben volt velünk, tanultunk és nevettünk, így nem akadtunk fenn az érzelmek alakulásán. Felvállaltuk, hiszen miért ne lehetne barátságból szerelem? Jól ismerjük egymást, és minden rezzenésünk összhangban van. Még az sem volt gond, hogy ő a nagyvárosban tanult - majdnem száz kilométer választott el minket a hétköznapokban -, mert minden hétvégén hazajött. Sőt, hétfőn csak délután volt órája, így nem kellett vasárnap délután visszautaznia. Miénk volt az egész hétvége.

A legboldogabbak mégis a szüleink voltak. Mivel jó barátságban voltak, imádták, hogy a gyerekek együtt tervezik az életüket. A gond csak az volt, hogy Áronnal egy percig sem terveztük az életünket - főleg nem együtt. Én tizenhét, ő húsz: sodródtunk az árral. Nem gondolkodtunk esküvőn, gyerekeken - ezt megtették helyettünk a szülők. Ha találkoztak, mi Áronnal menekültünk, mert eszünk ágában sem volt hallgatni a szüleink álmodozásait. Mindenre bólogattunk jó gyerekként, majd összemosolyogtunk és leléptünk.

Sikeresen leérettségiztem, a matek is jól sikerült, hála Áronnak. Egészen megszerettem a számokat, és később az egyetemen sem jelentettek gondot. Nos, igen, egyetem... Érettségi után én is egyetemre mentem. Ugyan én nem költöztem el otthonról, csak heti néhány napot kellett távol lennem, így mehetett minden a megszokott menetrendben, viszont kinyílt a világ.

Már nem volt elég a falu. Szerettem volna dolgozni az iskola mellett, mert belefért az időmbe, és energiám is volt bőven. A szüleink szerették volna, ha Áron után megyek - ott van az a kis lakás, amiben lakik, elleszünk ott ketten, mondták. Kellemes gondolat volt, mégis úgy éreztem, hogy ez nem az én utam. Engem hívott a főváros, amiben Áron egy pillanatig sem próbált megakadályozni.

Évekig hallgattam utána, hogy miért nem mentem Áron után, hiszen milyen szép életem lett volna. Miért inkább a főváros, ahol senkit nem ismerek?! Idő volt, mire beletörődtek, hogy nem az ő elképzeléseiket követjük, hanem a saját életünket éljük. Közösen döntöttünk a saját boldogságunk mellett, a szülői elvárás teljesítése helyett.

Azóta tudom, mi a valódi szeretet. Láttuk, hogy mi a másiknak a legjobb, és engedtük, hogy arra menjen. A barátságunk örök, akárhányszor hazalátogatunk a főúthoz közeli, ám mégis rejtett, csendes zsákutcába, mindig írunk egymásnak: "Hello szomszéd! Hétvégén otthon leszel?" Évek óta nem találkoztunk, az üzenetek azonban nem maradtak el, és ma már a szüleink is látják, hogy jó döntést hoztunk.

Varga Liza

Nem baj, ha nem vagy rutinos író. ✍️ Ha eddig csak a fióknak írogattál, akkor itt az alkalom, hogy megmutasd, mire vagy képes!

Mit kell tenned, ha részt akarsz venni a pályázaton?

Írd meg egy maximum 3500 karakteres cikk formájában, hogy mit gondolsz az alábbi idézetről - majd küldd el nekünk a jelentkezes@she.hu email címre április 30-ig!

Oszd meg velünk, és a legjobb cikkeket megjelentetjük az oldalon!

Forrás: She.hu

Nyitókép: Shutterstock