Az én életemben exből sosem lesz jó barát.

Mindig is tartós kapcsolataim voltak - hol engem viselt meg jobban a szakítás, hol a másik felet. Ám soha eszembe nem jutott volna bármelyikkel is barátkozni utána.

Hallottam én már legendákat olyan párokról, akik a szakítást követően milyen jó cimborák maradtak. Kedves egészségükre, ha nekik így jó, az számomra is öröm. Elhiszem, hogy vannak, akiknél ez beválik, és egy kulturált szakítást követően képesek baráti viszonyban maradni. Ámen. Bár úgy hiszem, hogy ez főleg azoknál működik, akik esetleg eredetileg is barátok voltak, vagy nem volt olyan mély a szerelem közöttük. Vagy rövid idő után eszméltek rá arra, hogy társnak nem, de barátnak el tudják képzelni egymást.

De én személy szerint úgy vagyok vele: ahol komoly érzelmek domináltak és akár egy többéves kapcsolat ért véget, ott nem egészséges mindjárt a szakítás után összeülni sörözni. Pedig ki tudja, miért, de nálam folyton ezzel próbálkoztak. Még a legelső is, aki megcsalt. Volt pofája azt mondani - annak ellenére, hogy bocsánatot sem kért -, hogy de azért legyünk barátok, mert jó fej vagyok. Édesanyád jól van?

Nem, nem és nem! Sajnáltam őket, mert fájdalmat okoztam nekik és nagyon szenvedtek, de az irántuk érzett szeretet azt súgta, ne nehezítsem meg jobban a dolgukat. Mi értelme lett volna barátkozni? Biztos voltam abban, hogy nem jönnék velük össze még egyszer. Ők viszont valószínűleg abban reménykedtek, hogy idővel meggondolom magam, miközben újra meghódítanak.

Az lett volna részemről szívtelenség, ha rábólintok: legyünk barátok. Beszélgetünk, esetleg találkozgatunk, és amíg én továbblépek, nekik ez nem sikerült volna, mert azzal áltattam volna őket, hogy ebből lehet még valami. Az ember szereti ilyenkor azt hinni: biztos azért ment bele a barátságba, mert még ő sem engedett el. Pedig a haverkodás színtiszta kínzás lenne, lassú disznósütögetés.

Tudom, milyen szar az, amikor hirtelen valaki kivonul az életünkből. Egyik napról a másikra eltűnik. Félelmetes és sokkoló. Az ember lába alól kihúzzák a talajt. Sokkal kellemesebb lenne szép lassan lesétálni a színpadról, semmint egy Houdini-féle csettintéssel se szó, se beszéd eltűnni. Van, mikor jó ez a fajta lassúság, de nem gondolnám, hogy épp egy fájdalmas szakításnál. Inkább tépjük le gyorsan azt a ragtapaszt! Rohadtul fog fájni - de még mindig jobb, mintha lassan elnyújtanám a szenvedést.

Na, és miként zárult a történetük? Sehogy. Le sem zárult. Egy idő után újra összejártak, és se veled, se nélküled viszony alakult ki közöttük. Talán csak nem fektették le a szabályokat, vagy fellobbantak a régi érzések - de hónapokig tartó szenvedés vette kezdetét, amit egy újbóli fájdalmas szakítás követett. Kellett ez?

Végezetül, gondolnom kell magamra is. Annak a híve vagyok, hogy a múltat le kell zárni. Beletenni egy szép emlékőrzőbe, felcímkézni és eltenni a többi emlék közé. Idővel, egy szentimentális cunamimban előveszem, leporolom és felidézem. Utána pedig ismét visszazárom a szellemet a palackba. Az ex a múltam, nem a jelenem, és nem a jövőm.

Én legalábbis ezt gondolom, nekem így működik jól a lelki világom. Felszállok az új életbe tartó hajóra, és neki is ezt kellene tennie ahelyett, hogy mindenáron az én hajómra akar felszökni. El kell fogadni, ha egy hajó elment - és tudni kell kivárni, amíg megérkezik az ő következő járata. Meg fog érkezni. Ezt mindegyiknek elmondtam, és így is lett.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!
Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock