Te voltál a hősöm, amíg a demencia el nem lopta az emlékeidet...

Világéletemben Te voltál a hősöm. Imádtam a nagy lapát kezeidet, amit mindig csak simogatásra használtál. Szerettem minden pillanatát a gyerekkoromnak, mert soha nem voltál rosszkedvű, ha rám néztél. Mindig készen voltál egy kis mókára, pedig tudom, hogy rettenetesen hiányzott a feleséged, a szerelmed, az anyukám.

Amikor elmondtam neked, hogy megértettem, mekkora áldozatot hoztál értem, Te odafordultál hozzám, és csendesen csak annyit mondtál: "Soha egy pillanatra sem éreztem áldozatnak. És kérlek, magadból is töröld ki ezt a szót velem kapcsolatban! A szeretet nem ismeri ezt a kifejezést." Azt hiszem, akkor még nem is nagyon értettem meg, hogy ez mit jelent. Csak valami vad büszkeséget éreztem amiatt, hogy Te vagy az apám.

Arra is Te tanítottál meg, hogy beszélgethetünk anyuval akkor is, ha a fizikai világunkban nem látjuk. Hogy a szavaink, érzéseink eljuthatnak hozzá. Ezzel is nagy segítséget adtál nekem, hogy ne a dühöt érezzem, hogy ne tagadásban létezzem, amiért nekem nincs anyukám. Emléke olyan kézzelfoghatóan, ugyanakkor varázslatosan simult be az életünkbe, hogy - bár a hiánya a mai napig egy pontosan fellelhető fájdalmas pont a szívemben - ez a fájdalom mégsem rombolt sosem.

Egy dologból zártál csak ki...

Tudom, hogy voltak kapcsolataid, hiszen beszéltünk erről, de nem találkoztam egyik nővel sem, és ezt sajnálom. Amikor erről kérdeztelek, azt mondtad, nem miattam volt így. Egyszerűen csak lelkiismeret-furdalásod volt ezekkel a nagyszerű nőkkel szemben, mert anyával annyira élő maradt a kapcsolatod a halála után is, hogy soha nem tudtad teljesen átadni magad ezekben a szerelmekben. Nem akartad még a család illúzióját is odaadni azzal, hogy engem is bemutatsz. Látod, ezt ma sem tudom, hogy jó volt-e így. Hogy valóban így volt-e jó neked.

Hat éve kezdődött, hogy megváltozott minden. Épp az unokáiddal játszottál, és a fiamat az én nevemen szólítottad. Akkor nevettünk ezen, én valahogy mégis megrémültem. Talán a tekinteted miatt? Mintha ott, abban a percben tényleg visszaszaladtunk volna az időben, mintha egy pillanatra a jelenre a múlt fátyla borult volna, és mintha vigaszt találtál volna ebben. Persze elhessegettem a rossz érzést, még ostoroztam is magam miatta. Ugyan már, a fiam épp úgy néz ki, mint én ennyi idősen, persze, hogy előfordulhat, hogy a nevemen szólítod.

Lassan már csak ez töltötte ki az életem. Semmiben nem találtam meg a békém. Úgy látszott, hogy te, aki mindent megadtál nekem, most mindent elviszel magaddal. Sokszor azt éreztem, hogy könnyebb lenne, ha meghalnál, mert a gyászra megtanítottál, az életre megtanítottál, de erre nem. Hogy a tested él, sőt, sokszor követelőzik, de a szellemed valahová elköltözött. El akartalak érni mindenáron. De be kellett látnom, kevés az ember ahhoz, hogy "mindenáron".

Húztam-halasztottam a döntést, amiről tudtam, hogy meg kell hozzak. Hogy a napi huszonnégy órás felügyelet csak úgy oldható meg, ha elköltözöl tőlünk. Ha mások vigyáznak rád. Megtörtént. Az agyam elfogadta, aztán lassan a szívem is, hogy ennek így kell lennie. De most is sokat ülök az ágyad mellett. A fiam is sokszor elkísér. Mesélünk neked. Én rólad, a fiam rólam. Igen, a szeretet nem ismeri azt a szót, hogy áldozat. Köszönöm, hogy ezt megtanítottad nekem.

Bálint levelét Bali Edina Zsanna jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock