A Facebook "hamis valósága": Miért gyanús, ha valaki boldog?

Hogy csak a kirakat életeket éljük, a lájkvadászat a lényeg, valójában nincs mögötte semmi. Aki tényleg boldog, az biztosan nem a Facebookra teszi ezt ki, hanem valóban megéli az életet, a közösségi léttől távol.

Most, hogy ezt írom, felidéződött bennem egy poszt. Amikor egy megmondóember, akinek nagyon sok követője van, egy nyáron hatalmas kirohanást intézett a nyaralási képeket posztoló facebookozókról. Valami ilyesmi volt: "Ha valóban része lennél az élménynek és megélnéd azt, amiben vagy, akkor bizony nem érnél rá fotókat posztolgatni!" Majd a következő nyáron, amikor épp el tudott menni nyaralni, a teljes közösségi média a nyaralási fotóival volt teleszórva...

Nyilván igaz a másik oldal is: sokakat frusztrál, ha úgy tűnik, hogy mindenki tökéletes életet él, nála viszont épp nagyon nem működik valami. Általában utálom az általánosításokat, és ezért sem szeretem, ha a nagy igazság illékony mázával kenünk be dolgokat.

Számtalan fontos kutatás vagy szakmai írás szól arról, hogy a közösségi médiának milyen árnyoldalai vannak, hogyan hat az emberek életére. Ha egy ezzel foglalkozó szakember állítja, hogy az önmagukat a Facebookon boldognak mutató emberek valamennyi százaléka valójában boldogtalan, ez sokfajta szempontból lehet rendkívül elgondolkodtató. Leginkább annak a rétegnek, akik hivatásszerűen foglalkoznak a közösségi médiával.

Emlékszem egy nagyon meghatározó pillanatunkra. Ültünk a szerelmemmel a kanapénkon, nyakig egy megoldhatatlannak tűnő, nagyon nehéz helyzetben. Világvége hangulatban, fogalmunk sem volt, mi lesz. És egyszer csak attól, ahogyan összekapaszkodtunk, azt éreztem, hogy boldog vagyok. Igazán. A helyzettel majd lesz valami, de mégiscsak azt az életet élem, ami az enyém, amiben együtt vagyunk, amiben kiteljesedhetem. Nyugodt szívvel posztolhattam volna akár boldog képet is.

Ezért nekem például nem gyanús, ha valaki az örömteli fotóit osztja meg. Még azon sem háborodom fel, ha egyébként úgy tudom, hogy olyan élet fotóit nézem, amelyben ezek a "retusált" lelki pillanatok legfeljebb csak álmok. Mert lehet, hogy ott, abban a pillanatban tényleg létrejött valami, és lehet, hogy annak a másik embernek nagyon sokat jelentett, hogy posztolhatott valami ilyet. Ugyan ki vagyok én, hogy bármiféle pálcát törjek felette?

A megmondóember mondhatná akár azt is: "Én nagyon boldog kapcsolatban élek, de eszembe sem jutna erről bármit is posztolni, hiszen nem szeretném megosztani az életem a közösségi felületeken." Vagy esetleg azt: "Én most épp nem élek boldog párkapcsolatban, ezért nagyon is megértem, hogy egyeseknek esetleg fájdalmas belelátni mások életébe, akiknek úgy látszik, ez sikerül. Még úgy is, hogy tudom, sokaknak ez csak a kirakat, és nem a valóság." Mindkét megszólalását tisztelném, hiszen önmagáról szólna, és nem azt szeretné velem elhitetni, hogy amit ő mond mások életéről, az bizony úgy van.

Azt mondják, gyanús, ha valaki boldog - de az is gyanús, ha bajban van és segítséget kér. Előbbi a saját életünkkel való szembenézés alól ment fel, a másik pedig megadja a feloldozást ahhoz, hogy ne segítsünk. Úgyis csak hazudnak. Mindenki hazudik. Én pedig csak csendesen elgondolkodom azon, milyen következményei lesznek annak, ha ezek a mantrák tényleg és valóban beivódnak a sejtjeinkbe. Egyszer csak már önmagunknak sem hiszünk el semmit?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock