Miért teszel úgy, mintha egy gusztustalanul rózsaszín világban élnél?

Biztos vagyok benne, hogy nem csak én úszok ebben a takargatnivaló, bűzös pocsolyában. Amint megszületik a tenni akarás ötlete a fejemben, egy kellemes búgó hang lecsillapít: "Hiszen így is jó életed van! És különben is, megállás nélkül dolgozol. Ne ostorozd magad ennyire!"

Az is rettentően érdekelne, ki az a környezetemben, aki igazán boldog. Már csak azért is, mert egyre nehezebb hinnem abban az igazi, őszinte boldogságban. Abban, amelyik egyszerre hordozza magában a békés elégedettséget és a gyermekien izgalmas könnyedséget.

Hiszen lehet teperni, de ha közben az apád rákos, akkor ott nagy boldogság úgysem lesz, úgyhogy inkább hagyjuk a küzdelmeket a francba! Elzavarom a gondolatot, és egy pillanattal később, már csupán hisztis picsogásnak tűnik, és közben nem kicsit haragszom magamra.

Néha eszembe jut az is, mennyivel szebb és jobb lett volna a jólétbe születni. De ezen kár filozofálni, hiszen mindig fogok találni olyat, akinek sokkal könnyebb, és akinek ezerszer nehezebb. Tudom, hogy lazábban kéne venni az életet, de mintha minden lépés ólomnehéz volna. Ez lenne a felnőttkor? Tényleg?! Átverve érzem magam, a boldogság könnyebben elérhető kéne hogy legyen.

Bizonyára egyszerűbb lenne, ha tudnám, mást is ilyen szinten lebénít a félelem, más is döcög és más is vergődik a saját posványában. De verseny van, és mindig a napos oldalt kell mutatni. Ettől függetlenül hisztizni persze ér, de csak apróságokon - reggeli késéseken, kifogyott kávén. Azonban az igazi fájdalomnak a felszínen valahogy nincs helye.

Pedig a problémáktól való meneküléssel az a baj, hogy úgyis utolérnek. Dühöngök, mint egy kisgyerek, de a tanulság mindig ugyanaz a végén: venni kell egy mély levegőt, és szembenézni azzal a kolonccal, ami mázsás súlyként csücsül a vállaimon. Nem szerettem volna klisésnek tűnni, de ezt mára buktam - tényleg minden a hozzáálláson múlik!

Fogalmam sincs, te hogy vagy vele, de én szeretnék egy problémáktól és fájdalomtól mentes, gusztustalanul rózsaszín életet élni. Csakhogy ilyen nincs, az élet nem így működik. És akármennyire is haragszom a világra emiatt, attól még a Nap nem fog nyugaton kelni az én két szép szememért. Ezt kell minden nap tudatosítani.

Cselekszem, megteszem a következő lépést - fáj, ijesztő, de aztán jobb. Újra és újra. Mert nem akarok megkeseredett, vén banya lenni! És amint túl vagyok rajta, mindig rájövök, hogy megérte.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock