Anyámék nem értették, hogy többre vagyok képes náluk!

Vannak ismerőseim, akiket úgy neveltek, hogy ők a legokosabbak és a legügyesebbek a világon. Akkor is, ha nem. Ezt akkor, gyerekként viccesnek tartottam, hogy hát mindenki tudja, hogy Zsolti igenis béna, amikor focizunk - de őt nem zavarta.

Kiröhögtük, de ő gyakorolt. Nem beképzelt majomként viselkedett, hanem úgy, mint akinek van önbizalma: tudja, hogy mik a gyengeségei, és ezeket kijavítja, vagy legalább dolgozik rajta. Nálunk ez nem volt szokás. Szerettek a szüleim, de a maguk módján. Nem úgy, ahogyan én akartam volna, de ezt akkor még nem tudtam. És azt sem, hogy ez mennyire tud hiányozni. A feltétel nélküli, támogató és elfogadó szeretet.

Évekig azt hittem, hogy nem vagyok irigy, mert nincs mire meg kire. Mekkora menőség már! Bíztam magamban. Azt gondoltam, céltudatos vagyok, előre tervezek, és meg is valósítom, amit kitaláltam. Tudtam, hogy nem akarok kétkezi munkás lenni, mint a szüleim. Szerencsére ők is tudták. Tiszta, meleg - nyáron hűvös - helyen akarok dolgozni, egy irodában.

Nem voltam túl jó tanuló az iskolában, nem kötött le a tanulás. Én inkább labdáztam, futkároztam és olvastam. Amikor becsengettek, még rúgtam egyet a labdába, mert tudtam, hogy negyvenöt percig nyugodtan kell ülnöm, és volt, amikor csak a tanár után értem be a tanterembe. Nem csodálom, hogy a tanáraim nem ismerték fel, hogy okos vagyok, sőt. Inkább a gond volt velem - a focizás miatt -, és ezt ők úgy értelmezték, hogy rossz vagyok.

Erre én is csak később jöttem rá. Mármint arra, hogy nem vagyok buta. Az, hogy az osztálytársaimmal nem tudtam beszélgetni, nem volt újdonság. Gyors- és gépíró osztályba írattak anyámék, fiú létemre... Tényleg nem volt semmi közös témánk. Ezek a lányok úgy tudtak gépelni, hogy oda sem néztek, képesek voltak zenét hallgatni közben. Én meg értelmezni akartam a szöveget, meg arra figyeltem, hogy ne rontsam el annyiszor. Számoltam a leütéseket. Amikor elértem annyit, amire már kettest kapok, abbahagytam.

Forrás: Shutterstock

Soha nem értettem, anyámék hogyan gondolhatták, hogy ez jó nekem. Amikor érettségiztem, akkor esett le, hogy tanulni szeretnék, de nem gyors- és gépírást meg könyvelést, hanem magyart és történelmet, mert ügyvéd akarok lenni. A szüleimnek ez sok volt. Még senkinek nem volt diplomája a családban. Fizették a tanárt, aki felkészített a felvételire, de tudtam, hogy oda kell tennem magam, mert nem tudnak eltartani évekig. Azt javasolták, hogy legyek pincér vagy szakács, azok jó munkák. Annyira nem ismertek, hogy azt hitték, ezzel segítenek. Magukból indultak ki, mert ők is ilyesmivel szereztek egy kis mellékjövedelmet.

Amikor végül felvettek az egyetemre, büszkék voltak rám, tényleg. De aggódtak, hogy még évekig nem fogok dolgozni, és utána sem keresek majd sokat. Mikor lesz ebből saját ügyvédi iroda, biztos egzisztencia? Lesz egyáltalán? Azzal telnek el az évek, hogy tanulok, ahelyett, hogy pénzt keresnék. Nem nekik. Magamnak. Pedig gyűjthetnék kocsira, lakásra, bármire, amire kell...

Egy ideig én is úgy éreztem, hogy nincs helyem az egyetemen. Jogász dinasztiák sokadik leszármazottai, értelmiségi családok, törtető vidékiek voltak ott. Én egyik sem voltam. Aztán megértettem, hogy nem ez számít, csak az, hogy bennem mi van. Tanulni akartam, diplomám, irodám lett, és minden, ami egy sikeres jogásznak meg kell, hogy legyen.

Mégis irigy voltam. Azokra, akikben soha semmilyen kétség nem merült fel magukkal kapcsolatban. Vagy ha mégis, akkor tudtak az önbizalmukból és a szüleik végtelen támogatásából építkezni. Nekik biztosan soha nem mondták, hogy "Hagyd a francba, nem kell az neked!", meg hogy "Ez nem neked való, kisfiam!"

Ha egyszer lesz gyerekem, nem fogom neki ezeket mondani. Csak simán megértem majd és szeretem.

Törőcsik Edit novellája

 

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?