Talán már be merem vallani, mennyire szeretlek...

Talán már be merem vallani, mennyire szeretlek. Eleinte féltem, nehogy túl korai legyen. Nehogy elkapkodjam a szót, mielőtt megszilárdulna az érzés. Nehogy azelőtt szeresselek meg, mielőtt kiderül, hogy te nem ugyanígy érzel.

Nehogy megint a sors fintorával találjam szemben magam - melynek minden vonását jól ismerem már. Nehogy kiderüljön, hogy még mindig sérülékeny vagyok, hiába igyekeztem kiirtani magamból a lelket. Nehogy elinduljon a fejemben a lányregényes mese: közös életről, tóparti csillagnézésről, hajnalig tartó beszélgetésekről, soha véget nem érő szerelemről. Nehogy egy legyek azok közül, akik szárnyak nélkül próbáltak meg repülni.

Óvatos léptekkel közeledem a vágyaim felé. Puha, nesztelen cicatalpakon járok, de már elhiszem, hogy nem a veszélyzónában. Már elhiszem, hogy nem kell örökké koplalnia a lelkemnek - bízom benned.

Elhiszem, hogy létezik mindaz, amiben hiszek: hogy megtanulunk olvasni egymás szeméből, hogy nem félünk kimondani jót és rosszat, hogy nem másoknak akarunk megfelelni, csak magunknak. És hogy a szerelem jóval több, mint amivé a világ alacsonyította.

Forrás: Shutterstock

Ma már ki merem mondani, hogy szeretlek - és közben nem félek attól, hogy mi lesz a válasz. Büszke vagyok rá, hogy mindketten így érzünk, és büszke vagyok arra, hogy te vagy a társam. Büszke vagyok magamra, hogy nem adtam fel teljesen, és sikerült megőriznem az álmaimat - még ha sokszor meg is inogtam az évek során. Büszke vagyok arra, hogy merek döntéseket hozni, fejlődni egy kapcsolatban, és igyekszem jobb emberré válni. És hálás vagyok azért, amiért vigyázol bennem a tűzre.

Arra a tűzre, amit születésemkor kaptam. Aminek életem végéig égnie kell, ha önmagam akarok maradni. Amit az élet számos területén cibál a szél és áztat az eső, és ami azért ég bennem, hogy másoknak is meleget adjon. Hálás vagyok, amiért tudsz bánni vele. Amiért van hozzá türelmed, és terelgetni tudod. Amiért nem hagyod túlhevülni, de kihunyi sem. Amiért szeretsz a közelében lenni.

És köszönöm, hogy közel engedtél magadhoz. Hiszen a te puttonyod sem egy súly nélküli üres zsák. A te válladon is ott nehezedik az élet súlya - minden örömével és bánatával. Köszönöm, hogy bizalmat szavaztál nekem. Hogy hiszel még azokban az értékekben, amikben én is.

Köszönöm, hogy vigyáztál magadra, és megmaradtál nekem. Hogy nem falt fel az élet, és köpött ki magából holtan. És végül köszönöm a sorsnak a tökéletes időzítést. Amiért úgy fonta a szálakat, hogy a megfelelő időben találjunk egymásra. Abban a korszakunkban, amikor már eleget láttunk az élet fájdalmából ahhoz, hogy ne akarjunk mindenáron tartozni valakihez - és amikor már tudjuk, miért fantasztikus megtalálni azt, akihez jó tartozni.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek