Nem szakíthatsz velem, mi egymásnak lettünk teremtve!

Félek. Félek, hogy megtalálok-e bármit is valaha abból, amit jelentettél nekem. Sírok, mert nem tudom, ki vagyok nélküled. Emlékszem, amikor megismertelek, épp milyen reménytelenség tartotta fogságban a szívem. Kapcsolatról kapcsolatra hányódtam, rettegtem a magánytól, de attól még inkább, hogy látszólag valaki mellett, valójában mégis egyedül szaladnak majd el az éveim.

Aztán jöttél. Álltam az utcán, esett az eső, és nagyon fáztam. Megütöttél az ernyőddel. Felkiáltottam. Te hátrafordultál, visszaléptél, és úgy kértél bocsánatot, hogy megérintetted a vállam. Aztán fölém raktad az ernyőd, és már nem csak az esőtől volt vizes az arcom... Megtaláltalak. A bizonyosság, hogy te vagy az - te vagy minden, amit szeretnék, varázslattal vont be mindent. A következő években átlebegett felettem az élet.

Annyira szerettelek. Annyira szerettem a teljességet, ami vagy. Lehet, hogy ez volt a baj? Hogy csak úgy lebegtem, és te nem mindig találtál meg, miközben én úgy éreztem, neked és érted élek? Lehet, hogy minden érzékemet elhomályosította az öröm, hogy értelmet nyert az életem, és valójában épp rád nem figyeltem? Azt hittem, hogy elég, ha imádlak, és ez sok volt neked? Vagy épp kevés? Ezt kutatom azóta is.

Azóta a rettenetes nap óta, amikor újra megérintetted a vállam, és azt mondtad: vége. Letetted a szerelmünket, ahogyan lecsatolod a karórád - csak épp azt odateszed magad mellé, hogy mindig elérhető legyen. Engem pedig már nem akarsz elérni.

Mikor ezt odasírtam a füledbe, azt mondtad, ne könyörögjek, mert ezzel csak megalázom magam, és nem akarsz így látni. Higgyem el, csak képzelem, hogy te vagy az egyetlen nekem rendelt ember. Szerinted sok igazi van, mert mindig változunk, neked pedig most muszáj továbblépned, mert hirtelen azt érezted, megfulladsz. Levegőhöz kell jutnod, még ezer helyzetben ki kell próbálnod magad, és ezt egyedül kell tenned.

Döntöttél. Mondd, hogy tudtad ezt ilyen egyszerűen megtenni? Hová lett az ölelésed, a szavad gyengédsége, mikor azt mondtad: egyetlenem? Mikortól tudod, hogy nem vagyok az egyetlen? Hogy még sok olyan nő lesz, akinek ugyanezt mondod majd? Én egyetlenem...

Mert én tudom, hogy nekem te vagy az. Vajon rád nézve ez nem jelent semmiféle kötelezettséget? Miféle sorsjáték az, ahol valaki csak úgy egyszerűen átírhatja a szabályokat? Miképp dönthet egy ember arról, hogy nem ő az igazi, miközben a másik pontosan tudja, hogy egymásnak születtek?

Bali Edina Zsanna novellája

Nyitókép: Shutterstock