Bárcsak ne rettegnék, hogy mire kinyitom a szemem, köddé válsz!

Egy rozoga kis padon ülök az erdő szélén. Néma csend honol, csak a fák susogását hallom, ahogy a szél rebegteti a zöld ezer árnyalatában pompázó leveleket. Könnyeden libegnek a természet táncában, mintha csak halkan vibráló pillangószárnyak volnának.

Átadom magam az érzésnek. Én is egy aprócska pillangó vagyok. Becsukom a szemem, mély levegőt veszek, és engedem, hogy átjárjon a pillanat szépsége. Boldog vagyok. Milyen ritkaság az ilyen: amikor ki tudod zárni a külvilág nyomasztását, ami úgy nehezedik rád, hogy közben mérget fecskendez minden idegsejtedbe.

Amikor úgy tudsz egyesülni a téged körbevevő békével, hogy közben az agyad nem keres okokat arra, hogy miért szorongj. És amikor képes vagy elhinni, hogy neked is jár, te is megérdemled az élet adta legnagyobb kincset - a könnyed szabadságot.

Bárcsak gyakrabban tudnék hinni ebben! Bárcsak ne félnék attól, hogy ha becsukom a szemem, akkor a kontrollvesztés hatására egy feneketlen kútba esem - ahol semmilyen támpontom nincs, és zabolázatlanul rám szakadhatnak a legsötétebb érzéseim... Bárcsak ne lenne szükség a folyamatos kontrollálásra!

Bárcsak lehetne egy ölelést csak egy ölelésként kezelni! Bárcsak viszonozhatnám úgy, közben nem fut egy háttérprogram, ami a menekülési lehetőségeimet kémleli! Bárcsak megtehetném, hogy a csókoddal úgy olvadok össze, hogy közben nem aggódom a holnap miatt! Bárcsak ne rettegnék attól, hogy az a pillanatnyi csoda, amit most éppen megélek, később ellenem fordul, és egy védtelen helyzetben porrá zúz! Bárcsak ne fojtogatna heves szívdobogás már csak a fájdalom gondolatától is!

Forrás: Shutterstock

Milyen jó volt, amikor ezt a sötét felleget még nem ismertem...

Amikor még minden felmerülő helyzetre csak pozitív válaszaim voltak. Amikor még nem a csalódástól való félelem vitte el az energiámat, hanem a szépségek felkutatása. Amikor még a pozitív villanykapcsoló gombnyomásra működött bennem - csak azóta már az élet zárlatossá tette ezt az őszinte belső rendszert... Már egy ideje nincs hatásom a működésére...

Egyik pillanatban hiszek a világban, a családban, a barátokban és a szerelemben, egy másikban pedig a bőrömön érzem, hogy csak magamra számíthatok. Reggel még egy kerek egésznek élem meg az univerzum döntéseit, este pedig egy csapdának, ahonnan nem juthatsz ki élve. Néha azért küzdök, hogy ne fúrja belém magát a kétely férge, néha pedig azért imádkozom, hogy minél hamarabb zabálja ki belőlem azt a részem, ami érzelmekre képes.

Mégis, a szívemen belül, egy eldugott kis helyen érzem, hogy én egy pillangó vagyok. Egy aprócska könnyed teremtése a világnak, akinek az a feladata, hogy újra megtanuljon szárnyalni. Akinek nem az a dolga, hogy örökké féljen a rossztól, hanem az, hogy a természet szelén utazva meglelje a maga útját és megélje a maga boldogságát. És legbelül tudom, hogy amíg ez az érzés erősebb bennem, mint amennyire az élet megrémiszt, addig igazából nincs mitől félnem...

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?