"Az a baj, fiam, hogy az emberekből kezd kihalni a szeretet!"

A többség nem figyel a másikra, csak fújja a saját véleményét, és többnyire nem hajlandó olyan nézetekről tudomást venni, amik nem egyeznek az övével. Pedig hol van az megírva, hogy hogyan érdemes élni?

Kinek van joga beskatulyázni egy általános igazságba megannyi egyedi embert?

Nem tudom, mire vezethető vissza ez a probléma, de nem is csoda, hogy itt tart a világ, mikor sokan nem beszélgetnek, vagy elbeszélnek egymás mellett. Vagy ami még nagyon gyakori: csak udvariasságból tesznek fel pár kérdést a másiknak. A válasz azonban általában nem jut el az agyukig - de legalább a lelkiismeretüket tisztának érzik, hogy mindent megtettek, letudták a "kötelezőt", a többi meg kit érdekel? Véleményt alkotnak egymásról úgy, hogy legtöbbször még saját magukat sem ismerik, nemhogy a másik felet.

A tágabb környezetemben rengeteg ilyen ember van, vagy ha ez így túl erősnek hat, annyi biztos, hogy a többség nem kíváncsi senki véleményére a sajátján kívül. Állandóan versengenek egymással, még a tudtukon kívül is - ahelyett, hogy észrevennék az apró dolgok szépségét és hálásak lennének a kis örömökért, amik természetesek. Pedig így idővel talán mindent máshogy értékelnének, és a manapság háttérbe szoruló lelki oldal is visszakapná a méltó helyét az életben.

Mindig hálás vagyok, ha valaki hajlandó végighallgatni a panaszáradatomat. Akkor is, ha pontosan tudom, hogy valójában nem vevő a dolgaimra, pusztán udvariasságból figyel. Sokan most azt gondolhatják, hogy csak én vagyok rossz emberekkel körülvéve, de ez egyáltalán nem igaz.

Egészen addig nem gondolkodtam el ezen az egészen, míg egy kocsmázós, beszélgetős estén valaki meg nem kérdezte tőlem, miért úgy látom a dolgokat, ahogy. Egyszeriben az az érzésem lett, hogy ez a fiú figyel rám - és akkor megértettem, hogy valami nagy baj lehet a mai kor embereivel.

Forrás: Shutterstock

Most biztos sokak fejében megfordul: miért kéne vevőnek lennünk más gondjaira a közeli családtagok, barátok bajain kívül? Nem kéne. Mondhatnám, hogy emberségből, de nyilván teljesen nonszensz mindenki baját magunkra venni. Nem is erre szeretnék kilyukadni, csak arra, hogy az emberekből kezd kiveszni az érdeklődés, az önzetlenség, a feltétel nélküliség, amikor csak meghallgatod a másikat. Legyen az a buszon neked panaszkodó idős néni vagy egy mindig elégedetlen ismerősöd.

Esetleg a magányos, koros bácsi, akiről tudod, hogy ezredszer is ugyanazt fogja elmesélni, amire te egyetértően bólogatsz majd, miközben az jár a fejedben, hogy haladjon már, mert mennél a dolgodra. A többség érdektelen és ingerszegény - a legtöbb esetben még akkor is, ha alapjáraton helyén van a szíve. Talán azért, mert a rohanó világhoz ez a mentalitás dukál? Ha kívánhatnék valamit: szeretnék egy emberségesebb, élhetőbb világot kérni!

Gyerekkoromban a nagyszüleim kis sámlikat vittek a kapu elé ebéd után: az egyik ház előtt az asszonyok, a másik előtt a férfiak ültek. Emlékszem, nagyapám izgatottan állt fel az asztaltól megnézni, hogy az utcabeliek kint vannak-e már. Természetes volt, hogy törődtek egymással, öröm volt számukra, hogy tapasztalatcserével és beszélgetésekkel töltötték az időt. Csodás volt így nevelkedni, ilyen példát látva.

Míg én bonyolult válaszok után kutatok hasztalan, nagymamám egyetlen mondattal megválaszolja a kérdéseimet: "Ez azért van, fiam, mert az emberekből kezd kihalni a szeretet." Ám szeretet nélkül vajon érdemes élni...?

Dely Diana

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?