De a hosszú sorban fel sem tűnik senkinek, főleg nem annak, aki a pultnál éppen kiszolgál. Az orromon jó hangosan kifújom a levegőt, de ezt is inkább csak az előttem álló hallja - nem, nem hallja, mert a nő a pultnál annyira hangosan beszél. Oké, gondolom, akkor szemet forgatok, de ezzel ismét csak magamat szórakoztatom, mert igazából senkit sem érdekel, a többiek is itt szívnak velem a sorban.
Az éhségtől pedig kiélesednek a máskor elnyomott érzékszerveim, így a hallásom is. Hogy eltereljem a figyelmemet a várakozás kínjairól, elkezdem figyelni a nőt a pultnál, hogy miről beszél. Hangos volt eddig is, de a saját problémámmal voltam elfoglalva, annyit érzékeltem belőle mindössze, hogy jár a szája. Most hagyom, hogy a hang mellé a szöveg is megérkezzen hozzám.
- Az a szemét, soha nem dolgozott, most meg viszi mindennek a felét. Ráadásul ugyanabba a lépcsőházba költözik, és pont a velünk szemben lévő lakást vette meg, hát ki a franc akarja látni nap mint nap?! Inkább a hátam közepét - mondja, én meg gúnyosan elvigyorodom. Mekkora kitolás azzal szemben lakni, akit ennyire nem bírsz!
- Jó, szült négy gyereket, meg fel is nevelte őket - hallom a folytatást. - És ő intézte mindig a papírmunkát a férjének, de ez amúgy is női munka, nem? A pénzt a férfi kereste. Gyarapodtak is, kocsik, lakások, de neki nem volt benne része, mert az nem munka, ha nem mész el otthonról!
Ki ez a szemét, aki képes így nyilatkozni egy másik nőről, kapom fel a fejem, és már dühös is vagyok.
Aki így beszél - mint közben kiderül - a sógornőjéről, az hogy beszélhet másokról?! Mekkora kétszínű mocsok, tutira csak így, a háta mögött ócsárolja. Csak az a munka, amit munkahelyen végeznek? Ekkora hülyeséget! Azt kívánom, amikor kilép innen, csapja el az autó, ennyivel könnyebb lesz a Földnek, egy gonosszal kevesebb.
De aztán elszégyellem magam. Nem kívánhatok ilyet senkinek, hogy ennyire rossz történjen vele, akkor sem, ha megérdemelné. Bünteti ő saját magát a keserűségével. Most értem meg: valójában irigyli azt a nőt. Hogy négy gyereke van, és így is el mert válni, hogy új életet mer kezdeni, hogy a férje kifizette, szerencsére, és EZT neki végig kell nézni a másik lakásból.
És már sajnálom... Ennyi rosszindulattal együtt élni igazán lehúzó lehet. Nézem a feszültségtől keskeny csíkká húzódó száját, az idegességtől mély ráncokat az arcán, dühtől forgó szemeit. Egyre haragosabb, hadonászik a karjaival, és csak mondja, mondja, mondja.
Még mindig beszél, még mindig várakozunk, és én még mindig éhes vagyok, de már nem haragszom, hogy feltartja a sort. Inkább azt kívánom neki, hogy legalább egyszer az életében jól érezze magát - ha ez itt és most van, attól, hogy szidja a sógornőjét, akkor legyen ez az ő ideje. Ez az öt "jó" perc...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.