Ha meghalok, az kevésbé fájt volna a szüleimnek!

Kedves és gondterhelt orvosok, fáradt és sokszor kényszerűen jókedvű nővérek váltották egymást az ágyam mellett. Meg persze a családtagjaim, hiszen mint utóbb kiderült, heti beosztásban határozták meg, hogy melyik nap ki jön hozzám, ki hoz nekem valamit, amitől jobb kedvem lesz. Vagy épp ki próbál vigaszt, reményt nyújtani az anyukámnak, aki szinte soha nem mozdult el mellőlem.

Annyira vágytam rá, hogy az anyukám szeméből eltűnjön a félelem, hogy láthassam gondtalanul nevetni - és annyira nehéz volt, hogy tudtam, ez épp miattam nem történik meg! Azt éreztem, bármit megtennék érte. Nem is tudtam pontosan, hogy mit jelentene valóban élni. Nem tudtam elszakadni az anyukám fájdalmától, aki semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy én jól legyek.

Aztán valahogy túléltük. Együtt. Az orrunkból egyszer csak kiszökött az a jellegzetes kórházszag, a fülünkből eltűnt a műszerek hangja, a szemünkben már csak árnyéka maradt a szomorúságnak. De a félelem valahogy főbérlő maradt. Az élet végül helyet követelt magának, de most mintha a test vezetett volna a versenyben: a lélek a rengeteg aggodalomtól megmérgezve folyton visszavonulót fújt.

"Vigyázz, légy óvatos, inkább maradj a négy fal között!" Az én belső hangom szinte mindig ezt szajkózta. Ennek pontos mása volt az anyukám hangja, aki hős volt, amíg az életemért küzdött, és összeroppant, amikor a harcot már felválthatta volna az öröm. Ahogy nagyobb lettem, rájöttem, hogy tulajdonképpen minden ráment arra az öt évre.

Később már bármit megtehettünk volna, mégis mindig otthon voltunk. Szépre rajzolhattuk volna a létet, de valahogy nem ment. Úgy látszik, beleszoktunk a rosszba - mondta néha az anyukám egy-egy csöndes este, amikor azt hitték, már alszom, és arról beszélgettek az apukámmal, hogy miért esik olyan nehezükre még mindig az élet. "Elástuk és nem találjuk azt, amiben régen olyan nagyon hittünk" - válaszolt apám. A bűntudat még ma is felmar bennem mindent, ha ez eszembe jut.

Sokszor gondoltam rá, hogy ha gyorsan meghaltam volna, akkor talán valamikor túljutnak a gyászon, és új életet kezdenek. De így, hogy odaszögeztem magunkat évekre a fájdalomhoz, tulajdonképpen elvettem tőlük az életet. Mintha valami furcsa játékot dobott volna felénk a sors: az én életem az övékért cserébe. Hiszen látszólag nem értek sokat az évek abban a szomorú otthonban, ahol mindig minden rólam szólt, és arról, hogy nehogy újra beteg legyek.

Azért felnőttem. Már többször voltak önfeledtebb pillanataink. Néha már ki mertük nyitni az ablakot, amikor sütött a nap. Közösen gyógyultunk. Vissza-visszataláltunk valamibe, amiről nem is tudtuk, hogy létezik. Öt év kellett a testnek, a léleknek tizenöt. Az első olyan nap, amikor azt mondtuk, hogy ma csak jó dolgok történtek velünk, maga volt a csoda.

A gyógyulás tulajdonképpen még most is tart, miközben bennem egy új kis élet növekszik. ÉLET, csupa nagybetűvel. Hamarosan kisfiam születik. Azt hiszem, ő hozza el a végső változást. Ma órákig hallgatóztam befelé, és egyáltalán nem féltem...

Zita történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock