Mindent elhittem ennek a tekintetnek, az összes reményteli villanását, szerelmes vallomását, magabiztos ígéretét. De a napok teltek, az önmagadba vetett hited viszont egyre csökkent. Imádtad a hivatásodat, húsz évet dolgoztál azért, hogy elérd azt a helyet, ahol most vagy, mégsem lettél boldogabb.
Azt hitted, a mindenséggel kell érte fizetned. Feladtad a hétvégéket, a fontos ünnepeket, lemondtál magadról és a sóvárgó vágyakozásodról. Nem én mentem távolabb, a lelked került egyre messzebb - de nem csak tőlem, az egész világtól. Bezárkóztál, és szüntelenül többet áldoztál abból, amiből a készlet vészesen fogyott: önmagadból. Mert féltél, ha egyszer kilépsz a mókuskerékből, még ha csak hetekre is, örökre elfelejtenek.
Folyamatosan azon igyekeztem, hogy az elvesztegetett napok helyett legalább órákat lophassunk magunknak - aztán már csak perceket, de neked ez sem volt elég. Bár egyre nehezebb volt küzdenem, és egyre kevesebb lehetőséget hagytál nekem, én tovább harcoltam, mert a szerelmünk ennél sokkal többet érdemel. Az alkalmi nehézségek lassan folyamatossá váltak: már nemcsak időnként voltál fáradt, hanem mindig, nemcsak néha voltál szomorú, hanem állandóan.
Bár a tükör neked gyakrabban megmutatta, mint nekem, mégis én vettem észre a tekinteteden azt, hogy rémisztően megváltozott. Nemcsak a csillogása, hanem a fénye is eltűnt. Már nem láttam mást, mint két fáradt szempárt, amelyek némán kiáltanak: ments meg! Mert elveszett az erőd, ami a szenvedélyt és a reményt adta - és elveszett a vidám huncutságod is. Minden eltűnt, ami az önfeledtséggel és boldogsággal függött össze. A tekinteted értem könyörgött, a segítségemért, hogy ha már te le is mondtál magadról, én sose tegyem. Tudod, hogy erre nem lennék képes, ezért kéred most tőlem mindazt, amit eddig te nyújtottál nekem.
Nem szóltál, mégis tudtam, hogy szeretnéd, ha én mentenélek meg, ha megmutatnám az utat, amin haladva újra visszacsempészhetünk valamit a boldog múltunkból. Amin járva megtanulod, hogy mi a helyes egyensúly, miközben elhiszed, hogy tettél már annyit, amiért kitörölhetetlen vagy, és nemcsak a szívemből, hanem a hivatásodból, a pozíciódból is.
Megöleltük egymást, rád néztem, és a tekintetem azt súgta a tiédnek: együtt úrrá leszünk ezen is, még nem veszett el minden, csak el kell indulni és az apróságoknak teljes szívből örülni. Segítek, hogy észrevedd őket, segítek, hogy a hited soha ne rendüljön meg, ahogyan abban is, hogy ne csak engem, hanem önmagadat is szeresd.
Bár a szemed még fájón üres, lehangolt és fáradt, de a sarkában mintha felvillant volna egy apró szikra. Ezt kell megtartani, éltetni és megbecsülni, mert ahogyan a homokot is kicsiny, kristályos szemek alkotják, úgy a lelked is az apró pillanatokból táplálkozik. Itt vagyok neked, hogy a perceket boldog órákká, napokká, majd évekké duzzasszam, és visszavarázsoljam tekintetedbe a régi fényt.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.