Azzal, hogy fikázod az exed, kinek akarsz bizonyítani?

Mesélni szabad, fikázni nem!

Az előbbit is csak akkor, ha vevő rá a partnerünk - mert nem biztos, hogy szerencsés az új kapcsolatunk köveit az ex árnyékában letenni. Persze ezt nem könyvek alapján tanultam meg, és nem is öreganyám súgta oda egy délutáni almáspitézés közben. Magamtól jöttem rá.

Valószínűleg anyám "segítségével", aki viszont előszeretettel fikázta apámat a válás után. Hosszú litániákban fejtette ki a szemétládaság mibenlétét - és tenné ezt még a mai nap is, de ma már megtehetem, hogy felállok, és rácsapom az ajtót. Talán ez tanított meg arra, hogy exet szidni alantas dolog. Mert apám egy áldott jó lélek volt, és rossz volt hallani, hogy pocskondiázza. De ugyanilyen fülsértő hallgatni, mikor valaki az exét szidja - mindegy, hogy rászolgált-e a savazásra vagy sem.

Nem leszek partner és szállok be a buliba egy-egy "építő" megjegyzéssel, mint például: "Herélnék ki azt a szemét kandúrbandit, a megcsalós mindenit neki!" Nem mentem fel őket, de nem is fogok szidni egy olyan embert, akivel én nem voltam kapcsolatban. És bár az exem adott elég okot arra, hogy szidjam, mégsem teszem. Nem lenne méltó, sem pedig érett döntés - arról nem is beszélve, hogy nem is érezném magam jobban tőle.

Ellenben megértem, ha másnak erre van szüksége. Olyan ez, mint a méreg. Talán ha kellően kiégetjük a sebet, be tud gyógyulni. Én amúgy sem szeretek mérgelődni, és önigazolásra sincs szükségem mástól. Legfeljebb magamtól. De nem volt igényem mások erősítő szavaira azzal kapcsolatban, hogy ha rosszul bánt velem a párom, akkor jól tettem, hogy szakítottam vele.

Nem mondom, hogy sosem voltak kételyeim. Amikor megismertem a következő partneremet, akadtak bennem kérdések. Belementem az összehasonlítgatós játékba, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Igen, volt, hogy ott bujkált bennem a kétség ördöge, és tudni akartam, hogy "jobb" emberre váltottam-e. Aztán ahogy lenni szokott, szóba jött az ex. Nem feltétlenül direktbe. De miért kellene elhallgatnom, hogy kivel jártam korábban az osztrák hegyekben, vagy honnan tudok olyan sokat a repülőkről? Hát bevallottam.

Ilyenkor pedig mindig mondtam egy mesét. Mesét arról, miért jöttem el. Mert nem szeretem az alkoholizmust, az erőszakot és azt sem, ha börtönnek érzem a házat, ahol élünk. Nem bírtam, hogy a barátai fontosabbak voltak, nekem meg csak a szabályok betartása jutott. Nem azért mondtam el ezeket, mert mindenáron ki akartam őt beszélni, és nem is a partneremnek akartam egy kis lelki fröccsöt adni, hogy miért is jobb ő.

Onnantól kezdve nem is beszéltünk róla. Nem kísért bennünket harmadikként, nem ülünk össze esténként és nevetjük ki, fikázzuk vagy sajnáljuk le. A barátaimmal sem, ha szóba jön. Senki sem úgy emlékszik rá, hogy "Ja, az idegbajos szeszkazán!" Nevén nevezzük, ha kell, de különben elfeledtük már. Ő is csak ember, mint akárki más. Sokat hibázott, ahogy én is. Nem volt tovább dolgunk együtt, ezért elváltak útjaink. Jobb szeretek rá úgy tekinteni, mint egy megállóra, aki által rengeteget tanultam és tapasztaltam.

Miért fikázzam azt, aki így vagy úgy, de hozzájárult az életemhez? Hiszen nemcsak szomorúságot, fájdalmat, de valamikor örömöt is okozott. Ezekre is emlékezni kell a szakítás után. Hogy egyszer régen azért jöttünk össze a párunkkal, mert tetszett, szerettük. Azt hiszem, senki sem érdemli meg, hogy utólag szidalmazzuk csak azért, mert nem volt tökéletes. Viszont megérdemel egy köszönömöt, mert valamire mindig megtanít egy ex.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock