A kerekesszékes Barbie a valóságot tolja az arcodba!

Eszembe jutott a Toy Story mese azon jelenete, amikor a gonosz szomszédgyerek mutáns babákat eszkábált össze a játékaiból. Kerekesszékes lévén őszintén elszégyelltem magam a gondolattól, attól, hogy nem tudok felhőtlenül örülni ennek a kezdeményezésnek.

Pont emiatt némileg vonakodva mondtam igent a szerkesztőmnek, amikor felvetette, hogy írhatnék erről a témáról. Lehet, hogy ömlengenem kéne, hogy ez mennyire szép és jó, itt az esélyegyenlőség, végre! Ám igazából első blikkre csak azt éreztem, hogy megint az elfogadás vesszőparipáján lovagolva akarnak lenyomni valamit a nem fogyatékossággal élő emberek torkán.

Mert ugye van, aki még mindig elfordítja a fejét egy kerekesszékes, látássérült vagy siket ember láttán. Van, aki a vakra a mai napig azt mondja, hogy "világtalan", a siketre, hogy "mutogat", a kerekesszékesre pedig, hogy "nyomorék". Nos, ezek a babák nyilvánvalóan nem ennek a rétegnek, és nem is az ő gyerekeiknek készültek.

Számomra a barbizás pontosan arról szólt, hogy egy tökéletesnek alkotott játék segítségével egy álomvilágba képzelhettem magam, ezt az érzést pedig imádtam. Kellett egy hely, ahová elmenekülhetek a mindennapok elől. Fésültem az aranyszőke hajat, öltöztettem a karcsú derekú testet, gyönyörködtem a kék szemekben, a Kennel köttetett házasság pedig az egyik legromantikusabb gondolat volt számomra.

Már akkor is tudtam, hogy a világ egy elég kemény hely, ahol vannak nehéz pillanatok, küzdelmek. Tudtam, hogy nem mindenki makulátlan, ahogy én sem vagyok az. Pontosan tisztában voltam vele, hogy soha nem leszek - hiszen nem is lehetek - olyan, mint Barbie, mégis jólesett időnként elbújni ebbe a "mű világba".

Ami ma tulajdonképpen olyan, mint az Insta-celebek játszótere. Az élő Barbie-ké, akik a tökéletesség illúzióját keltik. Mondanám, hogy nem volt hátulütője ennek a túldimenzionált játékszernek, amely végigkísért a gyermekéveken - sőt, azt is mondhatnám, hogy az Insta-perfekcionizmus sincs semmilyen hatással rám, de akkor hazudnék magamnak.

Talán közvetlenül nem éreztem, hogy befolyásolna, mégis alig vártam, hogy 16 évesen végre befesthessem a hajam szőkére. Hogy legyen annyi pénzem, hogy megcsináltathassam nagyobbra a melleimet. És mindig a tökéletes pasit kerestem: az én Kenemet, aki izmos és magas lesz, és a tenyerén hordoz majd.

Egy tökéletességet hajszoló világban élünk, mindannyian bábok vagyunk. Így igenis le kell nyomnunk az emberek torkán a tökéletlenség minden keserűségét, hogy végre felfogják: nem kell megfelelnünk! Ezért most már egészen másképp nézek ezekre a Barbie-kra.

Úgy nézek rájuk, mint hétköznapi hősökre, amik nagyobb jót fognak tenni, mintha csak bambán bámulnának a tengerkék szemeikkel. Ugyanis igazi kincsek lesznek az olyan kislányok számára, akik valamilyen fogyatékossággal élnek, és emiatt "hibásnak" érzik magukat.

Ezek a játékok küldetést teljesítenek, érzékenyítenek, tanítanak. Tanítják a gyereket, hogy hogyan fogadja el magát olyannak, amilyen, és tanítják a szülőt is, hogy miként közvetítsen olyan értékeket a gyermekének, amelyek majd őszintén hasznára válhatnak felnőttkorában. Felhívják a társadalom figyelmét arra, hogy ami "más", az se nem csúnyább, se nem félelmetesebb, de főleg nem kevesebb, mint a "normális".

Hogy mindezt kissé morbid módon teszi? Lehet. De kit érdekel, ha a felnövő generáció végre tökéletlenül is értékesnek érezheti magát?

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Getty Images