A pénzedet megtarthatod, de a szívedet add nekem!

Kriszta csendesen csapta be az ajtót. Tűsarkú cipője végigkopogta a lépcsőházat. Kilépett a kapun, a busz éppen elindult. Nem baj, bőven van idő, sétálva is odaér a kispostához, onnan pedig csak két megálló a színház - Péterrel ott találkozik. Alig várja.

Péter igazi álomférfi, és neki itt van a valóságban. Jóképű, sportos, de nem kigyúrt. A szeme gyönyörű fekete, sűrű szempillákkal, amitől olyan a tekintete, mintha a veséjébe látna. Ez kicsit zavarja, mert néha érez a szemében valamiféle felelősségre vonást is egyúttal. De a szája mindig mosolyra áll, ez ellensúlyozza a tekintetét (ami az utcán is leplezetlenül kalandozik más lányok testén). Néha csodálkozik is, miért pont őt választotta, amikor bárkit megkaphatna.

Már itt is a posta. Csak ketten vannak előtte. Nicsak, egy új alkalmazott! Méghozzá férfi! A kispostán ez szokatlan. Ahogy az is, hogy az ügyintéző minden ügyféllel beszélget egy keveset.

- Kezét csókolom, parancsoljon, miben segíthetek? - mosolygott Krisztára, aki a személyes hangtól kissé összezavarodott. "Milyen megnyerő az arca, és ez a kedves hang!" - mondta magában.

- Ezt a csekket akarom befizetni - dadogta a meglepetéstől.

A férfi átvette a csekket, és tovább nézte a lányt, majd észbe kapott: beütötte a gépbe, lehúzta, elvette a pénzt, átadta a szelvényt, és minden mozzanat után újra és újra felnézett rá, Kriszta pedig vissza. "Milyen szelíd, érdeklődő a tekintete, és milyen nyugodtak, határozottak a mozdulatai" - morfondírozott tovább a lány.

- Tessék, az igazoló szelvény, jól tegye el! Tudok még valamit segíteni? Lehet nálam kötni életbiztosítást, lakásbiztosítást, autóbiztosítást.

- Köszönöm, egyiket se kérem.

- Esetleg sorsjegyet vásárol?

- Nem, köszönöm.

Szemlátomást marasztalni akarta. Még egy utolsó próbálkozást tett.

- Ez új sorsjegy, a kihalófélben levő állatok megmentésére. Ebből biztosan akar venni.

A lány ránézett, sajnálkozó tekintete összekapcsolódott a férfi pillantásával. Szelíden elmosolyodott, fejét kissé félre billentve, bocsánatkérően mondta:

- Ne haragudjon, abból sem kérek.

- De ez biztosan nyerő!

A lány zavarba jött, a szeme sarkából látta, hogy már többen várakoztak mögötte, ívesen elhelyezkedve, hogy lássák és hallják a beszélgetésüket. Ám valami kisördög belülről arra ösztökélte, hogy "felvegye a kesztyűt".

- Biztos, hogy nyerő?

- Igen! Vegye meg!

- De hát én...

- Miért ne? Ha annyira biztos benne, hogy nyer, maga is megveheti.

A sorban állók feszülten figyeltek, nem tudni, kinek szurkoltak, senki nem sürgette őket. A férfi is észrevette ezt, és nekibátorodott. Végül is a legutolsó marketinges eligazításon nemcsak azt mondták, hogy minden ügyfélnek ajánlani kell a biztosításokat és a sorsjegyeket, lottószelvényeket, hanem azt is, hogy az adott helyzetből igyekezzenek minél többet kihozni. Hát ő most megpróbálja. Fogta a sorsjegyet, kezdte lekaparni. Több nyerési lehetőség volt, mindről ledörzsölte a felső réteget, és egyre izgatottabb lett, mégis egyre lassabban kaparta a kártyát. A sorban állók együttérzően vártak. Kriszta megsajnálta.

- Ne búsuljon, holnap biztosan nyerni fog! Viszlát!

A férfi zavartan felelt: "Viszlát!" Aztán bátortalanul hozzátette: "Holnap?" És kérdőn nézett a lányra. Milyen esdeklő a tekintete, az arca. Kriszta küldött egy búcsú mosolyt, és közben önkéntelenül bólogatott, aztán el is felejtette az egészet.

Késve érkezett a színházhoz, mert menet közben letörött az egyik cipősarka, új cipőt kellett vennie, és már majdnem elkezdődött az előadás, mire odaért. Péter pedig addig cikizte, hogy előadás után faképnél hagyta, egyedül ment haza. A fiúnak szinte betegsége volt a pontosság, ha fél órával nem ért oda hamarabb valahova, már megjegyzéseket tett.

Soha nem vette figyelembe a körülményeket, mindig csak azt hangoztatta: "A pontosság annak az ismérve, hogy tisztelsz engem és az időmet. Ez egyenlő a szerelemmel." És természetesen a késés pedig ennek az ellenkezőjét jelenti. Elég erős kijelentések. Aztán mikor látta, hogy Kriszta elszomorodott, egy röpke csókot lehelt a lány füle tövére, és azt súgta: "De végül csak nem késtünk el." Részéről ezzel minden el volt intézve. Kriszta pedig kötelességszerűen úgy tett, mintha semmi sem történt volna.

De ezen az estén nem bírta tovább Péter leckéztetését.

- Nem kell hazakísérned.

- Hogyhogy?

- Nem akarom egész úton a veszekedésed hallgatni!

Péter némán állt a döbbenettől, ilyet még nem tett vele senki. Kriszta léptei egyre távolabb kopogtak. Gondolkodott, hogy utána kellene menni, de annyira le volt döbbenve, hogy nem tudott volna mit mondani neki. Így csak hagyta, hogy hazamenjen.

Két nap telt el, és Péter még nem jelentkezett. Kriszta már kezdte bánni, hogy faképnél hagyta, de a lelke mélyén érezte, hogy két perc késésért aránytalan volt az a rengeteg veszekedés. Nézegette a telefonját, hátha jön SMS, aztán az utcára tévedt a tekintete, hátha ott áll virágcsokorral a kezében, mint tavasszal - amikor megsértette, és jött kiengesztelni. De semmi.

Csöngettek az ajtón, érdekes, nem a kaputelefonnál, ez Péter lesz!

Feltépte az ajtót, már mosolyra állt a szája. A postahivatali fiatalember állt az ajtóban, a sorsjegyes.

- Hát maga? Mit ak... miért csöngetett be?

- Bocsásson meg, ez nagyon különös ügy... nem mehetnék be? A tekintete zavart és simogató volt egyszerre, valami boríték volt a kezében.

- Tudja, vártam tegnap, dolgoztam, és vártam, hogy jöjjön.

- Ja, azt maga komolyan gondolta? Azt hittem, viccel.

- Teljesen komolyan.

- De hogy talált ide?

- A csekken megnéztem a címét, bocsásson meg ezért az indiszkrécióért, de fontos dolgot kell mondanom - vallotta be zavartan a férfi. Eközben Kriszta azon tűnödött, milyen jóképű ez a fiú, és milyen szelíd, a hangja szinte simogat!

- Szóval, a sorsjegy... elhoztam... magának adom...

- Ne nevettessen, azért jött, hogy átadjon egy lekapart sorsjegyet?

- Bocsásson meg, nem akarok se tolakodni, se megbántani, először gondoltam, veszek egy szál virágot, de aztán az jutott eszembe, hogy ha nem találom itthon, akkor kidobhatom. Mégis csak jobb, ha csak a sorsjegyet adom, virág nélkül. Vegye úgy, hogy ebből az ötszáz forintból, amibe került, vettem magának egy szál virágot, kérem, fogadja el!

- Milyen kedves... - Átvette a sorsjegyet, és letette az asztalra.

- Ne, ne tegye le, nézze meg kicsit jobban!

- Ezt... ez... jól látom...?

- Jól látja, ez az egyik főnyereményünk.

- De hát... hát...

- Nyugodjon meg, van olyan sorsjegyünk, amivel huszonöt milliót is lehet nyerni - mondta viccelődve a megszeppent lánynak.

Kriszta értetlenül tartotta a kezében a sorsjegyet, aztán a fiú felé nyújtotta.

- De... miért hozta ide? Persze, gratulálok, nagy öröm... de tessék, vegye vissza!

- Nem vehetem vissza, azért jöttem, hogy együtt menjünk a postahivatalba, és bejelentjük, hogy megnyertük.

- Megnyertük?

- Ezt hogy érti?

- Megnyertük. Mi ketten. Ha nem biztat, hogy vegyem meg, én akkor soha...

- De hiszen először maga mondta, hogy vegyem meg, csak visszadobtam a labdát.

- Én sem vettem volna meg, ha nem akarok imponálni, de az ügyfelek előtt nem mertem elárulni, hogy nyert.

- Ja, akkor csak ezért akarta, hogy menjek be másnap a postára?

- Nem, nemcsak azért... Maga olyan szép. Amióta ideköltöztem, a szemben levő házba, azóta tetszik nekem, de soha még csak rám sem nézett az utcán. Ha nem tetszene, lehet, hogy csendesen, egyedül felvenném a nyereményt - ami nem lenne szép.

- Köszönöm, ez igazán különös udvarlás. Továbbra sem vagyok biztos abban, hogy helyes lenne elfogadni a fél sorsjegyet, de abban viszont benne lennék, hogy meghívjon belőle egy vacsorára...

Tatár Rózsa novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock