Egy sötét alagút a kapcsolatunk: nyomasztó és kiszámíthatatlan!

Ahogyan haladtam a célom felé, úgy vontam egyre több párhuzamot az előttem álló ismeretlen útszakasz és a jelenlegi kapcsolatom között. Mindkettő kiszámíthatatlan. Hol gyorsabban lehet rajta haladni, hol lassabban, néha pedig akadályok szegélyezik. Van, amikor gondtalanul száguldhatok, tele szenvedéllyel, vággyal, akarással, máskor pedig felére kell csökkentenem a sebességet, és szinte csak araszolni.

A gondolataim egyre gyűltek, ahogyan az előttem álló alagutak száma is növekedett. A világosságból a sötétségbe hajtottam, majd ismét a fényre. Jól éreztem magam mindkettőben, mert pontosan tudtam, mi meddig fog tartani. Nem okozott félelmet, hogy a "nappal és éjszaka" ilyen gyorsan és sűrűn váltakoznak. Hiszen a kapcsolatomban is van, amikor napsütéses boldogságban fürdök! Máskor szomorúbb napok következnek, kevesebb törődéssel, figyelemmel.

Eddig mi is ezt tettük: biztattuk egymást, szerelmet vallottunk, kitartottunk. Ám valami megváltozott. Ahogyan most is, az úton. Egy hosszú alagút következett, amelynek nemcsak nem láttam a végét, de még egy kis beszűrődő fény sem jelezte, hogy közeledik. Behajtottam a sötétségbe, csak a falon lévő apró lámpák világítottak, mégis nyugodtan mentem tovább és tovább. Az út kanyargott, majd újra egyenes lett, de a fényt még mindig nem fedeztem fel.

Ugyanígy érzem magam most veled. Évek óta kitartok, de legbelül tudom, hogy a mostani helyzet más, mint azok, amelyeken sikeresen túl vagyunk. Szólni akarok, de még mindig csak gyűjtöm a szavakat: annyi mondanivalóm van, annyi érzés kavarog bennem, hogy nehéz megfogalmazni. Veled együtt szeretném tervezni a jövőt, de nem úgy, ahogyan most élünk. Mert kevés, amit kapok, és túl sok, amit adok. Mégis sikeresen és boldogan, reményekkel telve szeretnék kijutni a sötétségből, a kilátástalannak tűnő alagútból, amiben bent rekedtünk.

Vezetés közben nem akartam és nem is tudtam volna megállni, kettőnk tekintetében viszont szeretnék. Még egyszer utoljára hallatni akarom a hangomat: beszélni az érzéseimről, elmondani, hol keletkezett bennem hiány, és miből lett elviselhetetlenül sok. Még egyszer szólok, magamért, kettőnkért. Aztán elengedem az akarást és az érzéseket. Hagyom, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie: akár egy hatalmas felismerés lesz az, amely mindent rendbe hoz, akár a végleges búcsú.

Mert valaminek megoldást kell hoznia az időhúzás helyett, ami csak végteleníti a sötét alagutat, amelyben most vagyunk.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock