Sírig tartó barátság: Ma már tudom, hogy létezik!

Mint én jó néhány barátomat. Furcsa dolog az elmúlás. Dühös leszek, ha eszembe jut, mert az a fajta ember vagyok, aki mindenre keres valamiféle megoldást. Ám a halálra nincs. A halál ténye keretek közé szorít minket: az életbe. Ahol mindent záros határidőn belül kell rendeznünk, elintéznünk, becsülnünk. A probléma (?) mindössze az, hogy mindez egy ismeretlen időintervallumon belül zajlik.

Nem azért, mert fogták magukat és önszántukból kisétáltak az életemből, hanem azért, mert lejárt a földi idejük. Tudom, a halál kényes téma. Azt is tudom, hogy a többség nem szeret róla beszélni, mert minek? Úgysem tudunk rajta változtatni. Pedig a beszélgetésnek/kibeszélésnek hatalmas ereje van.

Akkor kezdtem élni, amikor őt megismertem. Tizenévesek voltunk, nyitottak a világra, és izgalommal vártuk a hétvégéket, mert miután találkoztunk, szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Nagyon sokat veszekedtünk, és nagyon csúnyán. Utólag sok kemény szavam megbántam, de mindig csak addig tartott a kígyót-békát kiabálás, míg valamelyikünk el nem röhögte magát, hogy már megint mennyire hülyék vagyunk... A szeretetünk mindig erősebb volt a nézeteltéréseknél.

Egy nap furcsa üzenetekre ébredtem. Félelem töltött el, és nem értettem semmit... Az agyam nem merte, nem akarta felfogni a valóságot. Tudtam, hogy nem jön vissza többé, de még sokáig próbáltam elnyomni a fájdalmam különféle elméletekkel, hogy ez talán mind hazugság, és még találkozunk...

Ő tanított meg arra, hogy bizony egyikünk sem annyira különc, hogy ne találjon egy másik, ugyanolyan szelíd őrültet, aki a barátja lesz. Megtanított rá, hogy a tettek felülírják a szavakat, és az igaz barát szeretete hasztalan viták miatt sem fog elmúlni. Az örökké tart - a síron túl is.

Nem forrtak be a sebeim, de megtanultam együtt élni a hiányával, mikor egy kedd reggel ismeretlen számról érkező telefonhívásra ébredtem: közölték, hogy meghalt. Nem hittem el. Nem fogtam fel. Mintha az álom és ébrenlét között lettem volna félúton, görcsösen próbáltam menekülni, de csak az ordítás és a könnyek maradtak.

Még most is minden nap eszembe jut. Szerettem és szeretem őt. Egy csoda volt. A mai napig szégyellem magam, ha arra gondolok, milyen emberfeletti kitartás és kifogyhatatlan szeretet volt az én drága kerekesszékes barátnőmben. Nem tudom, hogy szorult annyi önzetlenség, annyi jóság abba a törékeny testbe, amely annyi szenvedést kapott.

Aztán egy reggel szembetaláltam magam egy másik beteg barátom halálhírével. Már nem tudtam hangosan sírni, csak némán futottak a szememből a könnyek. Hiába van benne a pakliban az elmúlás, én még a betegségek kapcsán is elhessegettem magamtól a halál gondolatát. Mert hát az én szeretteimmel ez nem történhet meg.

De megtörténhet. Hiába próbálok menekülni az ilyen gondolatok elől, hasztalan. Tölthettünk volna több időt együtt, és teljes szívemből sajnálom, hogy az az utolsó közös túra, amit megbeszéltünk, már csak a felhőkön túl valósul majd meg. Telnek az évek, de még mindig nem tudom felfogni, hogy fiatal lelkek miért jutnak erre a sorsra.

Gyermekként úgy képzeltem, leéljük az életünket, és majd nagyszülőként szenderülünk örök álomba. Még ezt is nehéz feldolgozni, nemhogy a fiatalkori végső búcsút. Nem akarok megmondóember lenni: mindenkinek szíve joga, mit mennyire becsül az életben - de a saját példámból tudom, hogy ha tehetném, több és minőségibb időt töltenék azokkal, akiket szeretek és akik viszontszeretnek.

Mert sajnos nem csak közhely, hogy rövid az élet...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock