Egy filmbeillő barátság, ami nem csak szép, de igaz is.

Viszonylag gyakran összefutunk, bár mostanában nem láttam. Az a fajta lány, aki mindig csinos, mintha csak randira menne éppen. Nincs műköröm, se lakk, a ruházkodást se tolja túl soha, de zsigerből tudja, hogyan kell kinéznie egy nőnek. Ám a szokásos ragyogás most fakó, és a rá jellemző széles mosoly sem képes elrejteni, hogy baj van. Előlem nem. Noha biztos vagyok benne, hogy a külvilág számára most is a szokott, magabiztos benyomást kelti - amiért minduntalan megakad rajta a férfiak tekintete -, ám én már ismerem annyira, hogy átlássak az álarcán. Nem ver át, elvégre bizalmas jó barátok vagyunk.

Amíg kihozzák a kávét, csupán felszínesen csevegünk. Nem erőltetem. Csak akkor sóhajt fel, amikor a felszolgáló elé rakja a hideg tejjel felöntött fekete koffeint. Belekortyol, de nem néz rám.

- Nemrég felhívott egy régi barátom lánya - kezdi. - Tudod, Jánosról van szó. Meséltem már róla. Rég nem találkoztunk, azt sem tudom, mikor beszéltem velük utoljára. Ennyi idő elteltével már csak akkor veszitek fel a kapcsolatot, ha baj van. Hát most az van... Akkoriban ismerkedtünk meg, amikor kimentünk Angliába. Nekem és a páromnak jó melónk volt, de ő máról holnapra élt. Leginkább pizzafutárkodott vagy mosogatott, meg ilyesmi. Csupa olyan munka, amiből nem lehet megélni. Sosem találta meg kint a helyét, legalábbis nem úgy, ahogyan elképzelte.

Csilla keze elindul az enyém felé az asztalon, de amikor hozzám ér, mást gondol, és előveszi a telefonját. Megnyitja a galériát, lapozgatni kezd.

- János beteg, és kezdi feladni a harcot - mondja, de a hangja elakad egy időre. - A lánya megkért, hogy küldjek fotókat. Össze akar állítani egy életalbumot az elmúlt hatvanöt évről. Ehhez keresgélek közös képeket napok óta.

A fejünket összedugva nézegetjük a fotókat a telefon képernyőjén. Csilla kortyol, azután folytatja:

- Nagy volt köztünk a korkülönbség, de odakint ez annyira sem számít, mint itthon. Azonos nyelven beszéltünk, ez elég volt a barátsághoz. Ötvenes pasiként, egy válással a háta mögött próbált új életet kezdeni. Angol tudás semmi, de egészségügyi probléma és kórházi számla viszont annál több. Sokat segítettem neki, hogy kimásszon a gödörből.

Egy időben gyakran cigiztünk esténként az étterem mögött, ahol akkoriban dolgozott. Figyelmes volt, mindig meghallgatott. Ilyen volt mindenkivel.

Tudod, vannak ezek a visszatérő álmaim. Erről már veled is beszéltünk párszor. Akkoriban is volt ilyen, ami nem hagyott nyugodni. Talán a frusztrációk meg a nagy ismeretlen miatt, vagy mit tudom én. Mindig azt álmodtam, hogy otthon vagyok, de nem tudom, hol is van az pontosan. Felszállok a buszra, de nincs jegyem...

Egyszer elmeséltem ezt az álmom Jánosnak, de ennyivel abba is maradt a téma. Hónapokkal később felköszöntött a szülinapomon. Gyógyszertári papírzacskó, ráírva: álmatlanság esetén alkalmazandó. Csakhogy egy ékszerdoboz volt benne. Ránéztem Jánosra: "Ne mááár...!" Mert tudtam, hogy napról napra él. Ám a dobozban egy buszjegy volt. A legkedvesebb ajándékom. Személyes, szívhez szóló... A mai napig megvan.

Most Jánosnak lesz szülinapja. A hatvanötödik. Kórházban van most is.

Csilla felhörpinti az utolsó kortyot. Megereszkedett vállakkal néz rám. Nagy, barna szemeiben szomorúság. Talán a könnyeivel küszködik.

- Tegnap beszéltem vele telefonon. Most gondold el... - a hangja elcsuklik. - Így búcsúzott: "Már nem húzom sokáig. Küldjetek nekem egy buszjegyet!"

Trux Béla novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock