A halál sohasem kopogtat jókor. Baleset, orvosi műhiba vagy gyógyíthatatlan betegség következtében távozunk, esetleg már „túl sokat" éltünk, nem számít. De amikor egy fiatal lelket szólít magához az Úr, olyankor nemcsak a mérhetetlen szomorúság uralkodik el rajtunk, hanem a meg nem élt évek hiánya is kísért bennünket.
Mindössze 14 éves vagyok, és bár nem szeretnék meghalni, de tudom, hogy meg fogok. Szeretnék tovább élni, és úgy hiszem, hogy a jövőben talán megtalálják majd a gyógymódot a betegségemre, és felébresztenek majd. Szeretnék egy esélyt, ez az utolsó kívánságom.
Ez olvasható annak a rákban elhunyt brit tinédzsernek a levelében, akinek a testét saját kérésére halálakor lefagyasztották.
Mert az életet senki sem 14 évre tervezi.
Sokkal hosszabb távra szövögetjük álmainkat, vágyainkat. Ő is szeretett volna tizenévesen egy fiú ölelésében andalogni, később habos-babos esküvői ruhában a legszebb menyasszonyként az oltár elé lépni, gyermeket ringatni, anyák napján a meghatottságtól zokogni csemetéje neki szavalt versikéjén, az iskolai versenyeken büszkeségtől dagadó kebellel szurkolni a lurkóknak, a munkahelyén a többiekkel együtt epés megjegyzéseket tenni a főnökre (természetesen annak a háta mögött), a "már kész felnőtt" gyermeke diplomaosztóján mindenkinél hangosabban tapsolni, nyugdíjba menni, panaszkodni arra a fránya reumára, finomabbnál finomabb süteményekkel "elrontani" az unokákat, s majd ha már mindenen túl van, akkor meghalni. Hisz nem ez az élet rendje?
De vajon kinek nehezebb? Annak, aki elmegy, vagy annak, aki itt marad? Nehéz kérdés. Mindenesetre a halállal nem tudunk mit kezdeni.
Mindenki másban talál vigaszt.
Sokan vannak, akiknek a különböző vallásokba vetett bizodalmuk ad nyugalmat. Olyanok is szép számmal akadnak, akik tagadják a materializmust nélkülöző hit- és tanrendszerek létjogosultságát.
Bárhogy is gondolkodj, azt, hogy vége, hogy nincs tovább, az emberi elme képtelen felfogni. Ezért teóriákat gyártunk arról, halálunk után mi lesz velünk.
Az elhunyt tinédzser a tudományban hitt. Abban a reményben hunyta le szemét, hogy egyszer talán még ő is bejárhat egy teljes életutat.
Esetleg egy korosztályba tartoztunk? Neki miért ennyi volt kiszabva, és nekünk vajon mennyi van még hátra?
Utóbbi kérdésekre senki sem tudja a választ. Egy bizonyos. Amikor megérint a halál szele, az ember komolyan elgondolkodik az alábbiakon.
Senkinek sem teljes az élete. Olyan, hogy tökéletes, meg aztán végképp nem létezik. Ennek ellenére arra vágyunk, hogy mindig a csúcson legyünk érzelmileg, anyagilag és minden egyéb téren.
Mert ugye veled is előfordult már, hogy amikor megkérdezted egy barátodtól, miért olyan egykedvű, nincs-e valami gond, a válasz a következő volt: Nincs semmi baj, de most minek örüljek?
Bizonyára arra gondol, hogy ma sem nem nyerte meg a lottóötöst, még egy kis fizetésemelést sem kapott, az iskolában a gyereknek aznap nem osztottak jó jegyet..., azaz nem történt semmi különös.
És éppen ez a különös ebben a szituációban. Hogy a szokványosnak tűnő, ám valóban értékes pillanatokat természetesnek vesszük.
Pedig mi lehetne különlegesebb annál, hogy létezel!
Hallgasd a madarak csicsergését egy átlagos tavaszi délutánon, az eső kopogását egy őszi hajnalon, lélegezd be a tavasz fűszeres illatát, vagy télen bámuld a hulló hópelyhek táncát és azt, ahogy a hókristályok szikráznak a napon!
Éld át a létezés örömét!
Nyitókép:iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
