"Most akkor utáljuk vagy szeretjük?!" - gondolom néha. Nem egy rongyosra hallgatott zeneszámról van szó, nem is egy ételről, amiből az utóbbi időben túl sokat ettünk, hanem egy pasiról: a barátnőm párjáról.
Legalábbis tegnap még az volt... Az érzések hőfoka és iránya ugyanis napról napra változik. Egyszer őrülten szerelmes belé, másnap szinte kitépi az ajtót a tokból, és a kilincs is a kezében marad, miközben azt kiabálja: "Ez egy mocskos szemétláda, ne is lássam többet!"
Nem tudom, hányszor lett a tűzforróból jéghideg, csak azt, hogy az elején imádták egymást. Találkoztak, megfogták a másik kezét, és szinte soha nem engedték el. Még akkor sem, amikor a pasi vezetett. Inkább fél kézzel fogta a kormányt, ugyanazzal indexelt és váltott sebességet... Egyszer utaztam velük így, ők turbékoltak, én pedig a hátsó ülésen, a biztonsági övbe kapaszkodva aggódtam azon, hogy odaérünk-e valaha...
- "Soha többé nem ülök be a kocsidba" - közöltem a pasival, mikor kiszálltam.
A barátnőmnek ennél hosszabban fejtettem ki a véleményemet, de meg sem hallotta, mert mintha folyamatosan madarak csicseregtek volna a fülében. A látását pedig nemcsak a rózsaszín szemüveg homályosította el, hanem a romantikus díszlet is akadályozta, amit a férfi köré képzelt.
Szóval, gyönyörűen indult a kapcsolat, és kemény két hónapig tartott. Majd a barátnőm megsértődött, mert a párja még mindig nem mondta ki, hogy ő a "szerelme", csak azt, hogy együtt járnak.
Volt nagy sírás, zokogás - én persze vigasztaltam, hogy lesz még barátja. Így búcsúztunk el, majd mikor másnap reggel hívott, egy vidám, csilingelős hangot hallottam a telefonban. "Na, ez sem tartott sokáig!" - gondoltam magamban. Mármint, hogy túl legyen a pasin. Igazam volt, valóban nem tartott sokáig - az, hogy visszataláljon hozzá.
- "Képzeld, vett egy szál vörös rózsát, és olyan édes üzenetet küldött, amiben volt egy piros szív is. Szeret, látod, tudtam én, csak eddig nem merte kimondani!"
- "Szerintem most sem mondta ki" - válaszoltam volna szívem szerint. Ám lehet, hogy csak én értelmezem rosszul a szituációt, és egy szál rózsa, plusz egy üzi egyenlő a szerelmi vallomással? Oké, alkalmazkodjunk az új helyzethez, tehát mégiscsak egymásnak teremtette őket az ég. Akkor megint azzal kell folytatnom a barátnői feladataimat, hogy végighallgatom, mennyire ragyog a párja szeme, mikor ránéz, milyen a csókja és az ölelése.
Bizakodtam, hogy most már hosszú távon béke lesz, és nem jön megint egy viharos fordulat. Sajnos nem ez igazolódott be, hiszen egy nap hangos kopogtatásra ébredtem:
- "Ez az utolsó..." - innentől se szeri, se száma nem volt a trágár jelzőknek, melyekkel érkező barátnőm a párját illette.
- "Rendben, akkor most végleg lezárta ezt a kapcsolatot" - gondoltam.
- "Adott neki még egy esélyt, de rájött, hogy nem félreértésről volt szó a múltkor, hanem komoly véleménykülönbségről." Ezen felbuzdulva én is kiadtam mindazt, amit az elmúlt hetekben magamba fojtottam. Mélyen egyetértettem vele, sőt, saját meglátásaim is voltak, melyekre a barátnőm egyetértően bólogatott.
Kicsit félve engedtem útjára a véleményemet, mert kezdtem belefáradni ebbe az érzelmi hullámvasútba és abba, hogy egyszer felvállalhatom, amit gondolok, máskor meg nem. Őszintén szólva nem is értettem, hogy lehet ugyanaz a férfi egyik pillanatban tökéletes, okos, jóképű, csodálatos, a másikban pedig egy ronda, konok barom...
Nem számoltam, de úgy tippelem, az ötödik "utálom-szeretem" epizódnál tartunk. Igen, mindketten, mert úgy tűnik, nem maradhatok ki belőle, hiszen egyszer támogatnom kell a barátnőmet, máskor pedig harcos amazonként ócsárolni a pasit. Itt a tavasz - már csak abban reménykedem, hogy egyszer, amikor éppen utálja, észrevesz egy másik férfit, akibe beleszerethet... Drukkoljatok!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
