Közte és köztem nem csak a hit megléte vagy hiánya a különbség. Ő aggódik - én táncolok. Táncolok arra a dalra, amit neked írtam. Boldogan tapsolok a dobra, ami a kapcsolatunk ritmusát adta. Hiába hallgatott el néha, bennem mindig ott dobogott. Mosolyogva rázom a vállam a gitár hangjára. Volt idő, mikor szívszaggatóan sírt, de én akkor sem adtam fel, mentem tovább.
Úgy táncolok, mint amikor álltál az ágy mellett, mosolyogva néztél, és én visszamosolyogtam. Aznap este mindent elfelejtettünk, nem voltak terhek, melyeket ne tudtunk volna kidobni az ablakon. Kacagva botlottam meg, talán a bor tette, talán tőled lettem részeg: a szemeid óceánt idéző szépségétől. Elláttam benne egészen a következő életünking, és fohászkodtam - Istenem, segíts meg! -, hogy ott is így szerethessem a lelkünk tökéletes összecsengését.
Ma csak értünk táncolok. Kezemben a kávés bögre, szívemben az utolsó üzeneted, a gyermeki elutasítással, mellyel szakítasz velem. Két forgás közben elmondok egy áldást rád, és annyi boldogságot küldök neked, amennyit más halandó már képtelen lenne.
Tudom, hogy senki sem fogja érteni, miért érzek örömöt, hiszen örökre elengedtél - pedig még élesen emlékszem, mikor tökéletes rím voltál a verseimben. Nekünk nem ez jut, nem szabad ennyinek jutnia. A talpunk alatt a szent föld, a fejünk felett a Sors mindenható keze.
Ám senki nem tudja, mennyire szabad vagyok. Bár az emberek arca helyett a te arcod látom, én táncolni akarok. Táncolni értünk és mindazért, amin keresztülmentünk. Élvezni az élet apró fényes pontjait, ahogy a vicceidet élveztem, amiket az ágyban fekve meséltél, és nevettünk. Élvezni az új ízeket a bőrömön, mint mikor a nyelveddel végigsimítottad a nyakamat. Nevetni a nehéz pillanatokban, ahogy akkor is nevettem, mikor megtörtünk.
Újra és újra elindul a dal, és addig fog menni, míg csak lehet. Míg meg nem halok, vagy el nem felejtelek, hogy aztán újra mirelit pizzát egyek vacsorára, miközben könnyes szemmel adok hálát az életnek, hogy ilyen csodás embert kaptam tanulópénznek.
Hangosan éneklem a szöveget, miközben szakadatlanul forgok a szobám közepén. Minden valaha kiejtett mondatunkat rímbe szedem és egy mesebeli hálót szövök belőle, mely megfog, ha zuhannék. Tudod, minden tökéletesen jó volt így. Ha visszamehetnék az időben, egy dolgon változtatnék csupán: ennél is jobban szeretnélek, és nem félnék minden nap elmondani neked...
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.