Minden kirándulásnál vártam, hogy találjak egy kis cetlit, egy fába vésett szöveget, bármit, amit egy régen elhunyt embertársam írt régen elmúlt érzésekről. A folyókban, tavakban szerettem volna egy kis palackot találni.
Olyat, amiben ott áll az üzenet, amely végigvezet az egész életemen. Egy kis okosság, egy bölcsesség, némi adag tolerancia és sok-sok szeretet - így képzeltem el a nem létező szöveget. Merthogy nem találtam soha semmit, és én sem hagytam még így magam után egyetlen szót sem.
Ahogy felnőttem, elfelejtettem keresni a nagy útba igazításokat, helyette közlési kényszerem lett - én akartam elmondani és megmondani, mi a fontos. Nagy adag szeretettel fordulni az emberek felé, elfogadással - azt az érzést hagyva bennük, hogy ha egy ölelésre vágynak, hozzám bármikor fordulhatnak. A legnagyobb kudarc nem akkor ért, amikor olykor nem voltam kedves - sőt, kimondottan lekezelő és bunkó voltam - valakivel.
Ezeket a problémákat megoldotta az idő és az, hogy később egy asztalhoz ülve újra rájöttünk, mennyire jó fej a másik. A kudarc az volt, amikor úgy éreztem: bármit mondok, és bárhogyan mondom, nem nyílik ki egy ajtó sem. Nincs egy apró kis fény sem, sötétben toporgok a semmi közepén.
A rengeteg mondanivalómat valahol, valaki elvette tőlem - azóta sem szereztem még vissza. Csendesebbé váltam: már nem akarom megértetni magamat mindenkivel. Csak "vagyok", de ha kérdeznek, szívesen válaszolok. Régen akárhol aludtam, ott maradtam reggelig. Hittem, hogy van valami varázslatos abban, ha a másik beenged a lakásába és meginvitál - ha csak egy éjszakára is.
Ma már néma csendben, az éjszaka közepén sunnyogva lépek ki az ajtón, mert úgy érzem, nincs maradásom. Már nem várom a reggelt, mint egy új lehetőséget, hogy az éjszaka abbahagyott beszélgetést friss aggyal fejezzük be. Már nincs olyan félbemaradt mondat, amely hiányosan lóg a levegőben és a nagy lezárásra vár.
Már nem keresem sem az üzenetet, sem a palackot. Helyette mélyen hallgatok, ha más beszél. Figyelek arra, mit mondanak, és hogyan mondják - és csak remélni tudom, hogy a miértekre is kapok egyszer egy őszinte választ. Régen annyira bőszen hajtottam az elképzelt valóságot, hogy elfelejtettem észrevenni a szépséget, amely mellett elsétáltam. Nem értékeltem azt, ami van, amit a természet és az élet ad, helyette álmokat kergettem.
Most már pontosan tudom, hogy az üzenet, amit kerestem, ott van mindenhol. A mondatodban, amiben őszintén vallasz a magányodról. A betegségben, amelyben múlt héten meghalt az a kedves néni a másik utcából. A filmben, amin hangosan nevettünk, pedig sírnunk kellett volna. A szóban, ami eszembe jut, akárhányszor rád nézek. Az érzésben, ami miatt minden reggel felkelek és újrakezdem.
Senki nem vágyik egy önbizalomhiányos, komplexusos nőre...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
