Egyedülálló apuka ismerkedik...

"A válásom után sokáig egyedül neveltem a fiamat. Az anyukája több 100 kilométerre ment az új pasijával. Ismeretlen pálya volt ez az új élethelyzet mindannyiunk számára, de meg kellett oldanom a fiam miatt.

Sokat fórumoztam abban az időben. Olyan platformokon voltam jelen, ahol hasonló helyzetű emberek gyűltek össze. Olvastam történeteket, véleményeket, és egyértelmű lett, hogy kevesebben vannak azok, akik elfogadják a hozott gyereket. Elkezdtem aggódni, mert azt szerettem volna, ha a fiam családban nő fel. Annyira sajnáltam őt a kialakult helyzet miatt. Annál is inkább, mert bár biztos én is hibáztam, de a házasságomnak azért lett vége, mert megcsalt a feleségem. Ennek ellenére meg tudtam volna bocsájtani, különösen szem előtt tartva a gyerek érdekeit.

Végül megismerkedtem a mostani feleségemmel. Ő nem rajongott azonnal a gyerekért, de nem is zárkózott el, mondhatni "normálisan" állt hozzá. Teljesen belezúgtam, és ezzel elindult egy másfajta élet - bennem is. Örök társam lett például a lelkifurdalás, amit csak és kizárólag azt érthet meg, aki járt már hasonló cipőben. Az "újjal" tudniillik először meg kell ismerkedni, mielőtt egyáltalán eljuttok addig, hogy a gyereknek bemutatod. De vele mégis mit csinálj, amíg te randizni vagy?

A húgomnak sokat köszönhetek, mert gyakran vigyázott rá akkoriban. Nagyon szeretik egymást, jó helyen is volt, én ezt tudtam. Mégis, ha "lepasszoltam" a gyereket azért, hogy csajozzak, majd' belepusztultam a gondolatba. Ha a párommal nem találkoztam, mert a fiammal voltam, akkor meg azért mardosott a lelkifurdalás. Lavíroztam gyerek, munka, párkapcsolat között, a saját lelki vívódásaimmal karöltve. Igazság szerint nagyon nehéz időszak volt ez, nem is tudom, hogy éltem túl.

Aztán egy idő után elkezdett zavarni, hogy úgy éreztem, a fiam nem kap elég szeretetet a páromtól. Rideg volt vele és zárkózott, hiába kértem többször, hogy viselkedjen vele kedvesebben. Talán akkor, az elején kellett volna másképp döntenem, de nem tudtam, mi a jó lépés, és igazság szerint reménykedtem, hogy ez még változhat. Ám ez akkor sem változott, amikor összeházasodtunk, és lett közös gyerekünk. Ez nekem a mai napig nagyon rosszul esik, sok a vitánk is van emiatt, amit egyre kevésbé tudunk megbeszélni.

Egyik haverom összejött egy csajjal - neki van egy nagyon aranyos kislánya. A haverom próbálta elfogadni, de egyszerűen nem ment neki. Amikor esténként összebújhattak volna tévézni, szexelni, bármilyen programot csinálni, a gyerek mindig ott volt, és ezzel nem tudott mit kezdeni - bármennyire is szerette volna. Tudom, hogy van egy csomó nehezítő tényező, és így persze felvetődik a kérdés: jogosan várom el, hogy a párom anyja helyett anyja legyen a kölyöknek?

Egyrészt tudom, hogy kell lennie egy köteléknek, ami egy anya és a gyereke között önmagától alakul ki - nekik pedig dolgozniuk kell ezért. Viszont az elején nem tudta, hogy velem együtt ezt is vállalta? Vagy annyira szeretett, hogy nem tudott nemet mondani ránk, még akkor sem, ha tudta: nem tudja úgy szeretni a fiam, ahogy "kellene"?

A közös gyerek miatt nem tudom azt mondani, hogy megbántam ezt a kapcsolatot, hiszen a srácok az életem legfontosabb pontjai. Ám, ha újrakezdhetném, tuti másképp csinálnám. Élnék egy kis vityillóban, nevelném a fiam, dolgoznék, biztosan lenne is valakim nekem... De a "mi" életünkbe nem engednék be másik nőt..."

Áron történetét Tóth Zsuzsa jegyezte le.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock