Egy távkapcsolat, amely túlélte a távolságot!

Ahogyan azt is, mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy igazából felébredjen. Utazik - megint, még mindig. Négy éve kezdte, azzal a reménnyel, hogy ez csak átmeneti állapot, és pár hónap múlva újra együtt lehet a férjével. Imádták egymást, nagy terveket szövögettek közös házról, családról, gyerekekről.

Egy éve voltak házasok, amikor a férjének megszűnt az állása, de ezzel egy időben külföldön egy kiváló lehetőség kínálkozott. A lány örült, hogy a sors megkímélte a párját a munkanélküliségtől. Pontosan tudta: túlságosan tevékeny ahhoz, hogy otthon üljön és semmit se tegyen. Ezen kívül az önbecsülésén is csorbát ejtett volna a munkanélküliség. Az örömhír könnyeket csalt a lány szemébe, de nem feltétlenül a boldogság miatt.

Önzetlenül, szíve legmélyéről kívánta férjének a legjobbakat, így mindenben támogatta. Aggodalmait és kétségeit elhallgatta és magába zárta: hogyan küzdik majd le a távolságot? Hogy tartják életben a szerelmüket? Hogyan pótolhatná egy telefonhívás a férfi oltalmazó ölelését? Hogy éljen egyedül, amikor leghőbb vágya az volt, hogy élete végéig a párja mellett ébredjen?

A kérdések, kételyek nem várt mennyiségben törtek rá, és ha sikerült egyet elhessegetnie, másik öt jött helyette. Még mindig szíve mélyéről jött a mosolya, mikor a férfira nézett - de nehéz volt a könnyeket visszatartania, mikor egyre csökkent az együtt tölthető napok száma.

Négy évvel ezelőtt félévnyi távházassággal számoltak, így ennek megfelelően rendezték be életüket. A lány folyamatosan állást keresett külföldön, miközben párja a vártnál könnyebben viselte a köztük lévő ezer kilométerrel járó nehézségeket. Rendületlenül bízott abban, hogy a következő hónapot már nem kell külön tölteniük, hogy nem kell újra felülniük a buszra, és tíz órán keresztül utazniuk, ha látni szeretnék egymást.

Ám a búcsúk során minden igyekezetük ellenére hiányérzetük volt. Valami mindig kimaradt, amire majd csak a következő alkalommal kerülhet sor - ha persze az időjárás is úgy akarja... Az idő múlásával egyre szorosabbá váltak az ölelések, hosszabbá a csókok a viszontlátáskor és az elköszönéskor. Nem akarták elengedni egymást, vártak a csodára, egy isteni közbeavatkozásra, hogy ne kelljen ezt újra végigcsinálniuk.

A lány a huszonötödik utazására készült - ugyanennyit teljesített már a párja is -, de ezúttal nagyobb bőröndbe csomagolt, rengeteg ruhát, piperecikket vitt magával. Mert nemcsak a férjét látogatta meg, hanem állásinterjúra is készült, és érezte, tudta: most jött el az a csoda, amire négy éve várt. Ezúttal nem négy napig marad, hanem örökre...

Nem fontos, melyik városban él, csak az, hogy együtt lehessenek, hogy bármikor ölelhessék és csókolhassák egymást. A szerelmük ugyanis semmit sem változott, ahogyan a szemükben csillogó vágy és szenvedély sem kopott meg. A lány mosolya újra a régi lett: önfeledt, boldog. Ezúttal a könnycsepp is kicsordulhatott a szeméből, hiszen nem bánatból, hanem örömből fakadt, így boldogan engedett utat a számára...

Ferencz Gabriella novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock