A féltékenységed ölte meg a barátságunkat!

Valéria volt a legjobb barátnőm a gimi óta. Sülve-főve együtt lógtunk - inkább testvérekként, semmint barátokként tekintettünk egymásra. Bármit mondtam, szerettem, képviseltem, azt másolni kezdte. Mindig olyan akart lenni, mint én...

Persze ez eleinte tetszett. Hogyne hizlalta volna tiniként az egómat, hogy példaképként tekintenek rám? Ugyanakkor sosem akartam elnyomni, nem akartam, hogy kevesebbnek érezze magát nálam - ő mégis így volt vele, egész barátságunk alatt. Hiába mondtam, hogy én is irigy vagyok rá: a hosszú hajára, a zenei tudására, az énekhangjára... Azt hiszem, ezek neki semmit sem jelentettek.

A helyzet csak rosszabbodott, amikor barátom lett. Értelemszerűen kevesebbet foglalkoztam Valériával - és bár nem voltam az a tipikus picsa, aki rózsaszín ködben úszva állandóan az újdonsült palijáról áradozik, ő mindig mindent kiszedett belőlem. Így nemcsak az volt a bűnöm, hogy elhanyagoltam, hanem az is, hogy egy főnyereménynek látszó csávót fogtam ki...

Ezután görcsösen igyekezett ő is pasit találni magának, nehogy lemaradjon mögöttem. Az egész barátságunkat egy versenynek élte meg. Nem legyőzni akart - inkább csak egy szinten lenni velem. Az ő szemében mindig én voltam a szebb, az okosabb, a sikeresebb. Az egészséges féltékenység persze bizonyos szintig motiváló erővel bír, hiszen változtatásra sarkallja az embert - csakhogy nála ez már beteges, káros volt. Nem volt képes leállni. Ahogy mondta: szürke kisegérnek, láthatatlannak érezte magát mellettem.

A gimi után már rendszeresen összevesztünk, mivel őszinte voltam, és rávilágítottam: gyenge, önbizalom- és szeretethiányos, megfelelési kényszere van, és szarok a párkapcsolatai. Ám mindezzel csak azért szembesítettem, mert ő kérte... Egy szép napon aztán, mikor a törzshelyünkön kávéztunk, közölte, hogy feladja: nem próbál többé felérni hozzám. Ekkortól kezdve keveset találkoztunk, az eltelt hónapok során pedig kiderült: jót tett neki, hogy kikerült a hatásom alól.

Forrás: Shutterstock

Végre olyannak érezte magát, amilyen mindig is lenni szeretett volna: szépnek, okosnak, kívánatosnak, egyedinek, magabiztosnak. De ha meglátott, az még mindig felért számára egy napfogyatkozással - "eltakartam" őt.

Az évek alatt egyre inkább távolodtunk egymástól. Már csak akkor keresett, amikor problémája volt, de olyankor mindig - ezt pedig én untam meg. Megszámolni sem tudom, hányszor próbáltuk megmenteni a kapcsolatunkat, mintha egy házasság volna, végül mégis válással végződött. Két éve, amikor eljegyeztek, arra is képtelen volt, hogy gratuláljon. Akkor beszéltünk utoljára. A barátságunk meghalt, de már sokkal korábban - talán a gimis éveink alatt, csak nem akartunk róla tudomást venni.

Nem tudom, pusztán én tehetek-e arról, ami történt: csak súlyosbítottam az amúgy is meglévő lelki bajait, vagy én váltottam ki őket? Persze, az én is hibám is, hogy véget ért a barátságunk. Nagyon sokat gondolok rá, sokszor valósággal kísért az emléke. Rettenetesen hiányzik, de úgy érzem, csak légy lennék a levesében, ha ráírnék. Azt mondják, a szellemeket el kell engedni - nekik is jobb így, és az élőknek is.

Menj hát, Valéria!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?