Arra neveltek, hogy hűséges legyek - de valamit félreértettem...

Talán nem is a nevelésemet cseszték el, csak egyszerűen félreértettem valamit. Az a része átjött, hogy igyekezni kell boldoggá tennem azt, akit szeretek - csak arról maradtam le, hogy magamat sem ártana... Az eredmény pedig: egy kapcsolat, amiben fuldoklom, ahelyett, hogy színt vallanék. Akárcsak a szüleim, akiktől egész életemben ezt a példát láttam.

A rosszul értelmezett odaadás jegyében szinte mindenről lemondtam, hogy megfeleljek a párom elvárásainak. Olyan dolgokról, amik boldoggá tettek: továbbtanulás, szórakozás, nőiesebb ruhák - és legfőképpen: emberi kapcsolatok. Ő persze elégedett volt, amiért ennyi mindent megtettem érte, és értékelte, jutalmazta is a maga módján.

Én azonban itt állok boldogtalanul, bár kívülről tökéletesnek tűnik az életem - mindeközben pedig látom magam előtt a boldogság és a lehetőségek kapuját. Ha jól számolom, 15 éve halogatom, hogy belépjek rajta... Egyszer-egyszer elképzeltem ugyan, hogy milyen lenne egy másik férfival, de a csalódástól való félelem miatt - és persze, mert tilos! - mindig elvetettem az ötletet. Most viszont laza akarok lenni!

Hogy a párom ettől boldogtalan lenne-e? Persze. Biztosan - de én boldog lennék. Kiegyensúlyozott. Nyugodt. Még akkor is, ha bűntudatot éreznék, amit nyilván le kellene valahogy győznöm. Persze, tudom, hogy többféleképpen is elsülhet egy ilyen döntés: talán csak egy harapást kapnék a tiltott gyümölcsből.

A másik lehetőség, hogy - a történtektől megerősödve - végre lenne elég erőm, hogy szem előtt tartsam a saját érdekeimet, hogy továbblépjek és élni kezdjem a saját álmomat. Már tudom: a hűség nem azt jelenti, hogy akkor is együtt maradsz a másikkal, ha az már rossz neked.

Voltaképpen csak egyetlen valódi rossz döntés létezik: ha nem teszek semmit. Mert akkor továbbra is egy élő robot maradok, aki egy sekélyes programnak engedelmeskedik - kitartóan ugyan, de boldogtalanul.

Forgács Léna novellája

Nyitókép: Shutterstock