Nélküled semmi nem ugyanolyan papa...

Nyár volt, de az is lehet, hogy csak a szívemben, az emlékeimben. A nap mintha szépen sütött volna, a szellő pedig mintha kellemesen simogatta volna a bőrömet, miközben igyekezett minél több porszemet egy helyre terelni.

Az élet nem rohant, csak ráérősen haladt. A szemek mosolyogtak, a lábacskák piszkosak, a lelkek boldogok voltak. Nem volt kábeltévé, és a telefon is még hosszú, gyűrűző vezetékkel kötött minket egy adott helyhez, nem vihettük magunkkal, de nem is bántuk. Az udvar szép volt, pedig csupán néhány gyümölcsfa állt rajta. Nem kerttervező találta ki, mit hova ültessenek, hanem a papám. Akinek ugyan kevés ideje volt, rám mégis mindig tudott figyelni.

Folyamatosan dolgozott, elfoglalt volt, szerelt, javított, szerszámokat keresgélt a szekrényben vagy a fiókban. Azt hittem, sosem alszik, még az ebédre is késve érkezett. A családjáért, gyerekeiért, unokáiért adta fel a hétvégéket és olvasztotta őket a hétköznapokba. Nála valóban hét napból állt egy hét, hét kemény napból, pihenés, megállás nélkül.

Mégsem fordult meg sosem a fejében hogy: "Bírom-e még?" Ha ott voltam, és hintáztam a műhelye ajtajában, valami mégis változott: nem a kezében, hiszen abban mindig volt valami szerelni való darab. Nem is a testtartásában, hiszen továbbra is hajlott volt. Csak a csend tűnt el, nem maradt többé nesztelen a táj, mert hol engem, hol őt, hol pedig a hinta csikorgását lehetett hallani.

Nyekergett, ennek köszönhetően én tudtam, hogy a levegőben suhanok, ő pedig azt, hogy a közelében vagyok. Nagyon szerettük egymást, nem ölelésekkel, nem is hosszan tartó simogatásokkal. Inkább a csendet megtöltő szavakkal.

- Mit csinálsz, papa? - kérdeztem azon a szép napon.

- Szerelek!

- Meddig?

- Amíg a mama nem szól, hogy menjünk ebédelni!

- Szeretsz szerelni?

- Én titeket szeretlek, a családomat!

- Meglöksz?

- Hát persze.

Forrás: Shutterstock

A szék csikorgott, miközben hátratolta. Nehezen engedte el üléséről. Összetartoztak, ragaszkodtak egymáshoz, hiszen egyik nélkül magányos volt a másik. Az érdes, munkától cserzett kéz hozzáért finom bőrömhöz, miközben hátulról meglökte a hintát. Talán picit meg is karcolta. Kemény és fáradt volt, görbe és csontos, tele apró sebekkel, karcolásokkal, amiket észre sem vett. Mégis a legszebb kezek voltak a világon: szerető, gondoskodó, védelmező kezek.

Kicsi gyerek voltam, ő pedig felnőtt, mégis komoly beszélgetéseink voltak, rövidek, de lényegre törőek: családról, ragaszkodásról, emlékekről. Ahogyan azon a napon is. Nem tudom, miért volt az a pillanat értékes, mi történt akkor, ami máskor nem? Talán egy angyal súgott: jól jegyezzem meg, hogy később erőt adjon nekem, akkor, amikor a hintámat már nem löki meg senki, főleg nem az a bizonyos két kéz. Elfáradt és elment. Nemcsak a műhelyét, de az életét, és az enyémet is elhagyta. Nem beszélhettünk többet, rengeteg kérdésem megválaszolatlan maradt.

Később anyaként én is löktem hintát, de rá nem ültem - egészen egy hasonlóan kellemes napig. A szél most is fújt, és sepert, de nem egy irányba, inkább összevissza. Most is két generáció volt jelen. Huszonöt év telt el azóta, hogy utoljára hintáztam a papámmal, akinek a nevét még mindig csak könnyekkel küszködve tudom kimondani.

Féltem, mégis ráültem a hintára, ami ugyan nyikorgott, de nem úgy, mint az enyém annak idején. Ez nem az a pillanat volt, nem annak az elnyűtt papucsnak a csoszogó hangját hallottam a hátam mögött, nem az a két agyondolgozott kedves kéz hajtott. Én sem voltam már az a kislány - így ijedten ugrottam le róla. Van, amit nem kell visszahozni, nem szabad újra kipróbálni. Van, ami csak akkor és ott volt értékes, felszabadító, boldogító. És van, ami azzal a személlyel együtt tűnik el, akihez kötődött.

Ferencz Gabriella novellája

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?