gyermekvállalás kibeszélő Greta May magazin gyermek párkapcsolat méheltávolítás anyaság élet meddő
"Ki kellett vennünk a méhét. Sajnálom, de nem lehet gyermeke" - mondta az orvos. A nő csak nézett maga elé, majd hirtelen kitépte magából az infúziót, és őrjöngve a sebészre támadt. Szerencsére a tudata megkímélte ettől az emléktől. A következő hetek és hónapok kínjaitól azonban nem...

Akkor már csendben tűrt, álomszerű kábaságban sodródott az eseményekkel. Megköszönte a dokinak, hogy nem tett feljelentést. Engedelmesen kivárta a lábadozási időt. Némán hallgatta az anyja zokogását.

Éppúgy, mint a nővére flegma megjegyzéseit: "Örülj, hogy így alakult! Éld az életed, én meghülyülök a kölykeimtől. Az a rohadt szoptatás! Nézd, milyenek lettek a csöcseim!" És felrántotta magán a pólót... Hogy a szokásos önzése hajtotta-e, vagy a maga morbid módján vigasztalni akarta, nem derült ki. Egy biztos: ezzel aztán nem segített rajta...

Igazából semmi nem segített. Próbálta folytatni az életét, de az már nem volt ugyanaz. Dolgozott, hazament Tomihoz, tévét néztek, aludtak. Pedig a férjével szívesen beszélt volna a történtekről, csakhogy ő hallgatott, mint valami űzött vadnyugati hős - egyre súlyosabban, és egyre komorabban.

Néha azt érezte, ordítani kéne: "A büdös életbe! Mondj már valamit! Nem erről szól egy házasság? Nem kéne megosztanunk egymással a fájdalmunkat?!" De egyikük sem bírt megszólalni. Tomi nagycsaládban nőtt fel. Ezért már az első percben megegyeztek, hogy sok gyereket akarnak - erre nemhogy sok, hanem egy baba sem lesz. Mit mondhatna ezek után a férfinak?

A napok csendes reménytelenségbe vesztek. Reggelente nem érzett mást, csak végtelen fájdalmat. Aztán egyszer csak rájött, hogy egyáltalán nem muszáj folytatnia. A gondolattól megkönnyebbült. Kiszáll - szimbolikusan, és szó szerint is.

Forrás: Shutterstock

Persze nem az ablakon - bár a nyolcadikon laknak -, mert eszében sincs egy csomó ember arcába tolni a holtteste látványát. Kinézett magának egy sziklát egy szép helyen, ahová régen kirándulni jártak. Búcsúlevelet írt Tominak és a többieknek (a nővérének csak ennyit: "Szeresd a kölykeidet, te hülye!"), és útnak indult.

"Mindenkinek jobb lesz" - szögezte le magában, mikor már a szikla tetejéről szemlélte az alatta elterülő tájat. De azért sírt. Sajnálta a férjét, a házasságát, önmagát. Ugrani akart, csakhogy a teste nem engedelmeskedett, bármennyire elszántan vágyta is az agya a halált. De nem adta fel. Beleordított a szakadék fölött úszó kékségbe, hogy erőt nyerjen az őrjöngésből, a hangja pedig, mint sebzett vadé, hörgő fájdalommal töltötte be a tájat.

Már kis híján elrugaszkodott, mikor lentről válasz érkezett: állatias, magából kiforduló üvöltés. Talán még rémisztőbb, mint az övé. Lenézett. A távolság miatt csak egy aprócska alakot látott, de a piros túrakabát kétségtelenné tette, hogy Tomi az.

Nézték egymást: egyikük fenn, a másik lent. Nemcsak a szikla magassága választotta el őket, hanem az elmúlt hónapok némasága is. A nő újra üvöltött, kétségbeesett akarással. De hiába akart ugrani, belemerevedett a mozdulatba - mert lentről rögtön érkezett a válasz, az övéhez hasonló gyötrődéssel és elszántsággal.

És akkor a némaságuk gátja végre átszakadt. Felelgettek egymásnak, mint a farkasok - mert a fájdalomra, ami marcangolta őket, nem volt emberi szó, csak artikulálatlan ordítás. Minden kiáltással gyógyult egy kicsit a lelkük. Míg végül a nő hátralépett a szikla szélétől, és elindult lefelé, hogy szavakkal is megpróbálják megérteni egymást...

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.