El foglak üldözni, ha túl boldoggá teszel...

Evés terén ugyanez a helyzet: vagy mániákusan zabálok (persze csupa egészségtelen dolgot), vagy drasztikus fogyókúrába kezdek, és a kalóriákat számolom.

Gőzerővel tolom a romantikát: meglepetéseket gyártok, izgalmas programokat szervezek, bevetem a csábítás teljes arzenálját. A nap minden percében csak ő jár a fejemben, nem tudok a feladataimra koncentrálni, és a telefont lesem, mikor hív már fel. Amikor szerelmes vagyok, úgy érzem, mintha egy gyorsvonaton ülnék - iszonyú sebességgel robog velem a képzelet a jövő felé.

Aztán ez a felfokozott szívállapot hirtelen átcsap valamiféle görcsös kapaszkodásba. Látszólagos könnyedségem áldozatul esik a félelem erejének, aztán elkezdek kételkedni magamban, a másikban és kettőnkben. Kétségbeesésemben pedig hülyeséget hülyeségre halmozok. Taktikázom. Nem válaszolok azonnal az üzenetére, lemondom a megbeszélt randit. Féltékenységi jelenetet rendezek. Kutatok a múltjában. Elbőgöm magam szex közben. Kisebbségi komplexusaim lesznek mellette.

Tisztában vagyok vele, milyen nehéz alkalmazkodni ehhez a kiszámíthatatlansághoz. De nem azért viselkedem idiótaként, mert el akarom üldözni azt az embert, akit szeretek. Épp ellenkezőleg. Szeszélyesen csapongó érzéseimnek egyetlen oka van: rettegek a csalódástól. Nem merem megszokni a gondolatot, hogy valaki az életem része, mert mi van, ha egy nap eltűnik, mint a kámfor? Korábban ugyanis sokszor így történt.

Azt hiszem, nem vagyok olyan merész, mint mások, akik képesek teljes elánnal beleugrani egy új kapcsolatba. Vagy talán nem rendelkezem akkora önbizalommal, hogy elhiggyem: az ingadozásaim ellenére is szerethető vagyok. Félek attól, hogy a szerelem kibillent az egyensúlyomból. Attól meg még inkább félek, hogy nélküle kell léteznem.

Régebben azért imádkoztam, hogy rám találjon a Nagy Ő. Most azért fohászkodom, hogy legyen bátorságom megélni azt, amikor valakit szeretek, és ő viszontszeret engem - de nem csak néhány hétig, hónapig...

Nyitókép: Shutterstock