Nem fogok bocsánatot kérni azért, aki vagyok!

Életem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy bebizonyítsam: érek valamit. Minden kudarcomat az értéktelenségem jeleként fogtam fel, és állandóan ítélkeztem magam felett.

Az iskolában próbáltam nem kilógni a sorból, azt akartam, hogy mindenki kedveljen, ezért igyekeztem minél jobban beolvadni a környezetembe. Valahogy könnyebb volt más bőrébe bújni, mint szembenézni a valósággal.

Azokban az években a családtagjaim társaságában sem tudtam úgy istenigazából feloldódni. Ahelyett, hogy élveztem volna a velük töltött időt, képtelen voltam uralkodni a gondolataimon, és állandóan azon agyaltam, megérdemlem-e a szeretetüket.

A párkapcsolataimat illetően még katasztrofálisabb volt a helyzet. Tudom, nevetségesnek hangzik, de bármire képes voltam, annyira vágytam arra, hogy valaki törődjön velem. Vártam, hallgattam, tűrtem, alámentem.

Egy idő után a megfelelni akarás elültette az agyamban a szorongás magjait, és mindent megkérdőjelezett bennem. Az énképemet, a meggyőződéseimet, az önmagamba vetett hitemet. Folyton úgy éreztem, hogy meg kell küzdenem az elfogadásért, éppen ezért szinte mindenért elnézést kértem:

  • "Bocsánat, hogy túl sokat beszélek."
  • "Bocsánat, hogy túl sokat kérdezek."
  • "Bocsánat, hogy létezem."
Forrás: Shutterstock

Csak egy idő után vettem észre, amikor már hozzászoktam az állandó bocsánatkéréshez, hogy elveszítettem az irányítást a saját életem felett. Iszonyúan függtem a környezetem megítélésétől, elkeseredetten küzdöttem az elismerésért - ami kimerített. Testileg-lelkileg.

Aztán a sors egy férfi személyében csodálatos ajándékot adott a kezembe, ami segített megérteni a valóságot. Nagy árat fizettem ezért, de végre úgy érzem, a helyemen vagyok. Rájöttem, hogy hitelesnek lenni sokkal jobb, mint szüntelenül szerepet játszani. A színészkedés és a játszmázás pokoli fárasztó, ráadásul az egyik legnagyobb lélekgyilkos.

Ha mindig mások elvárásainak próbálok megfelelni, azzal kinyírom a saját identitásomat. Ez a felismerés egyszerre ijesztett halálra, és erősítette meg bennem azt, hogy érdemes megélni a valódi lényemet.

Úgy, ahogy azelőtt nem tudtam. Abbahagytam a bocsánatkérést a gyengeségeimért, a szavaimért, az érzéseimért. Soha többé nem fogok elnézést kérni, azért, mert nem vagyok tökéletes. Ha az lennék, akkor már nem tudnék hova fejlődni, ami egyenlő lenne a pusztulással. Most egyszerűen önmagamat adom... néha hülye vagyok, néha hisztis, néha idétlen, néha egészen felnőttes. De nem állok többet színpadra, az hótziher.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek