Szeretők vagyunk, és nekem ennyi épp elég.

Ülsz az ágy szélén, és a szavak koppannak a padlón, ahogy kiejted őket a szádon, felületes témák gomolyognak közöttünk. Vágyjuk, de nem beszélünk arról, ami valójában odabent lakik bennünk.

Beköltöztél hozzám, ide a bensőmbe, és járod a táncod a zsigereimben, a gyomromat remegteted, és én hagyom, hogy a szívemen szánkázz. Minden nap rulettjáték, mindig még eggyel több színre teszünk, de ki tudja, mikor szórod szét a zsetonokat, és hagyod itt a partit. Mert tudom, egyszer eljön az a nap.

Tapasz vagy a sebeimre, és néhány érintéssel én is elfedem a hétköznapjaid okozta horzsolásokat. Segítünk egymásnak átúszni az életen, amit bár mi választottunk magunknak, mégis sokszor túl sziklásnak érezzük. Csak imbolygunk az életben, kapaszkodunk egymásba, hogy a bátortalan valóságunkban élhessünk. Mert túl kényelmesek vagyunk, ragaszkodunk a megszokotthoz, nincs merszünk, és elég akaratunk sem, hogy egymás mellett kössenek ki a hajóink.

Nem tudnánk elviselni egy életen át azt, ahogy marakodunk, tönkretennénk egymást - és ezt egyikünk sem akarja. Mindig űr marad bennem, ha távolodni látlak, amikor kilépsz az ajtón, és nem tudhatom, hogy lesz-e holnapunk. De azt tudom, hogy olyan porcelántestű a viszonyunk, hogy csak a ritka alkalmakkor őt ért ütéseket képes állni, az állandó harctól összetörne.

Megnyitom a testem és a lelkem, röpke fél órára nyújtom magam, az erre szánt és vágyott napon. Nincs egyensúly, itt nem érvényes a fizika törvénye, itt csak a test beszél, és mindketten célba érünk. Megkapjuk, amiért idejöttünk, és egy időre élhető hely lesz a világ, élhető a valóság. Elengedem a múltat, és nem gondolok a jövőre - csak veled vagyok képes a jelenben létezni.

Meztelenre vetkőzik a test, a lélek is fel-felbukkan olykor, ahogy a testmeleg ágyban fekszel, és a plafont bámulva mesélsz az életedről - és én csak hallgatlak. A csendem beszél, a csendem mondja el, hogy fontos vagy, az egyetlen, aki fontosabb magamnál - akkor, ott, abban a pillanatban. Mert nem adom neked az egész életem, amit az ajtón kívül hagytam, az nem rád tartozik.

Forrás: Shutterstock

 

Egyszer már lennék én az, aki elmegy. Hogy te nézd a távolodó alakom, és töprengj el rajta, vajon lesz-e újra viszontlátás. És szeretnék egy pillanatra a fejedbe nézni, vajon átfut-e rajta féltő gondolat? Hogy benned tábort ver-e a kétség: látsz-e még valaha?

Illatmolekuláidat ma még őrzi a bőröm, hordalak magamon, míg le nem moslak - mert nem árulhatom el, hogy itt vagy rajtam. Téged belül őrizlek, titkos szavakkal kötlek magamhoz, de nem érzed ezt a láthatatlan szálat, mert vigyázok, nehogy eláruljam magam. Azt, hogy kellesz nekem, de csak úgy, hogy a végtelenségig szabadnak érezd magad mellettem. Ez az én titkom. Tőlem csak a jót kapsz, felvéstem ezt a szabályt a szívembe.

Ezerszer eldobhattalak volna már, és ezerszer nem tettem, ezerszer léphettem volna már túl rajtad, bújhattam volna el úgy, hogy soha ne találj meg, mégsem voltam képes rá. Valami vonz hozzád, és én várok, hogy megtudjam, mi az, ami nem ereszt. De választ éppen úgy nem kaptam, ahogy az sem kap, aki felteszi azt a kérdést: "Miért szeretsz te engem?"

Hiszen ha tudná az ember a választ, akkor már annyira tényszerű lenne, hogy nem jöhetne a tudatlanul érző szívből. Nem jó nekem, hogy vagy. Üresség, fájdalom jár a nyomodban, mégsem szabadulok tőled, mert nem élhetek nélküled.

Mert kellenek ezek a lopott órák, ezek az apró boldog-boldogtalanság morzsák. Ahogy fejemet a víz fölé tartom, hogy ne fulladjak meg, úgy kell nekem ez a mindent, mégis semmit nyújtó, halálra ítélt kapcsolat. Te csak ülsz az ágy szélén, már nem hullanak a szavak, csak a cipő sarka koppan a parkettán. Kattan a zár, a hátad látom, és már csak az elmúlt egy óra öröme gomolyog a magára hagyott szobában. És soha nem beszélünk arról, hogy mi lakik bennünk igazán.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?