El kellett veszítselek, hogy rájöjjek mennyire szeretlek.

Futott. Csak futott, és futott a szakadó esőben. Azt hitte, ki tudja futni magából a fájdalmat. Az elfogadhatatlant. A megváltoztathatatlant. Hogy megint... hogy ismét... ismét ő maradt alul.

Megint jön a bizonytalanság. A könnyek fojtogatták a torkát. Nem akarta hallani az erdő - máskor nyugtatóan ható - zajait, csak az ezerrel dübörgő zenét. De a dobhártyájában lüktető basszus sem tudta elnyomni a gondolatait: "Nem kellesz. Senkinek nem kellesz. Most is elbaltáztad, ahogy mindig." A fülében szóló dallamok gúnyos rigmussá alakultak át, az arcán lefolyó könnyek pedig esőcseppekkel összeolvadva áztatták a ruháját.

Siratta magát. Az egykor optimista lányt, aki mindig hitt abban, hogy a világ egyszer megjavulhat, és hogy a boldogság elkerülhetetlen, és mindenkit megillet - csak várni kell türelmesen. Siratta a fiút, akit sokkolt a felismerés, mikor megtudta, mit tett. A fiút, aki sokáig szerette, és hónapokig harcolt érte, mert a történtek ellenére is vissza akarta kapni. És siratta a viszonyát is, ami sosem alakulhatott igazi kapcsolattá, és ami olyan hirtelen ért véget, mintha valaki ököllel az arcába vágott volna.

És miért? Mert az "másik" fiú beijedt a rászakadt helyzettől. Mert persze lebuktak, és ráadásul milyen amatőr módon - azok a rohadt sms-ek... Utólag már csak a lelkébe hasító fájdalmat érezte, ha arra gondolt, mit élhetett át akkor éjjel a párja. És hiába tudta ő is, hogy miért történhetett meg ez az egész. Hiába tudta, hogy elkerülhetetlen volt, mert már évek óta sodródtak a töréspont felé - mégis a poklok poklát élte át aznap este...

Mi lett volna, ha megfelelően kommunikálnak? Mi lett volna, ha nem hagyják megszürkülni azt, ami kezdetben szivárványszínű volt? Mi lett volna, ha... Annyi kérdés zsongott a lány fejében, hogy úgy érezte, megbolondul.

Forrás: Shutterstock

Már nem kapott levegőt. De nem tudott visszafordulni. Az életben is így van: aki elindul egy úton, és átér a legszélesebb kereszteződésen, aztán átkel egy folyón is, az már ritkán tud visszafordulni - ha mégis, akkor sem biztos, hogy hazatalál... Persze egyszer csak elfogyott az ereje. Mire kiért az erdőből, már sikerült annyira megnyugodnia, hogy csak egy átlagos - de piszkosul fáradt - lánynak tűnjön, aki gondolt egy merészet, és szakadó esőben ment futni.

A fiút már három hónapja nem látta. Aznap este ment el, mikor a lány közölte, hogy az összes egykori érzés meghalt benne. Kiüresedett. Nem lehet visszacsinálni. "Nem, nincs értelme a pszichológusnak sem. Ne gyilkoljuk egymást tovább..." A fiú akkor fogta a nagy sporttáskát, hóna alá kapta, és kisétált a lakásból, és a lány életéből.

Azóta három hónap telt el. Három nyomorult hónap. Semmivel sem lett jobb. Talán csak annyival, hogy rájött: mennyivel többet ér a megszokott ölelés, a biztonságot adó meghittség, az esti összebújás a kopott kanapén, mint az a rohadt, alattomos, rózsaszín ködbe borító fellángolás.

Előhalászta az övtáskából a lakáskulcsot, esőtől csapzott haját kirázta az arcából, majd nagy nehezen belejátszotta a kulcsot a zárba. Nem tudatosult benne azonnal, hogy mindig kettőre zárja. Most meg csak egyre volt. A lakásba lépve ledobta a csuromvizes dzsekit, és lerúgta a futócipőjét. Nem kapcsolt villanyt. A sötét nappaliban csak a szokásos kopott kanapé fogadta. Lerogyott rá, és ekkor vette észre az étkezőasztal közepén fekvő levelet: "Hiányzol..."

A lányt hirtelen leverte a víz, a szíve hevesebben vert, és úgy remegett a keze, mint a nyárfalevél. Nem csoda, hiszen ekkor döbbent rá, hogy milyen rettentően sokat jelent neki az a fiú, akiről mindvégig azt hitte, hogy nem is számít igazán...

V. Rita

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?