Elhagytam a férjemet a fiúért, akibe 10 évesen szerelmes voltam.

Van a balettban egy kifejezés: grand jeté. Nagy ugrást jelent. Azt, amikor a balerina elrugaszkodik a talajról, és teljesen szétterpesztett lábakkal - látszólag könnyedén - szeli át a levegőt.

Mit tegyen az ember, ha az élete egy pontosan ilyen pillanathoz érkezik? Ha el kell döntenie, hogy ugorjon, bízzon az erejében, a lendületében és abban, ahogy az érkezés is simán fog menni, vagy egyszerűen hagyja ezt a szárnyalást és maradjon a biztonságos talajon?

Vajon tényleg csak azokat a dolgokat bánjuk meg az "előadás" végén, amit nem tettünk meg?

Amikor összehívtam a barátnőim a "grandzsöté partira", már hetek óta rágódtam a kérdésen, hogy maradjak a szépen felépített életemben, vagy ugorjak?

"Ó, te jó ég! Móni, neked súlyos kapuzárási pánikod van! - reagál először a mindig óvatoskodó, az életet is biztonsági övvel élő Zsuzsa. - Elhagyod a férjed a gyermekkori szerelmedért? Mondd, hogy ez valami áprilisi tréfa! Mégis, mikor találkoztatok utoljára?" "Napi kapcsolatban vagyunk a neten, de személyesen utoljára '81-ben találkoztuk.

Ültünk a falu főterén egy öreg tölgyfa kiálló gyökerén. Tíz évesek voltunk, és nagyon szomorúak. Épp csak elkezdődött a nyári szünet. Várt ránk a nyár az összes kalandjával. Vagyis várt volna. Tudjátok, olyasmikkel, mint dinnyét lopni a határban, és aztán nevetne szaladni a csősz elől, a szülői tiltás ellenére lubickolni a faluszéli kis tóban, vagy a többiekkel együtt számháborúzni az erdőben. De mi elköltöztünk azon a nyáron. Ott a tölgyfa alatt adta ezt búcsúzóul" - meséltem nekik, miközben az asztalra tettem egy ütött-kopott kis nyakláncot, amin egy teljesen megfeketedett horgony fityegett. Megbabonázva nézték.

Már hajnalodott, mire úgy éreztük, hogy elég alaposan kitárgyaltuk a témát. Közben többször vitáztunk, olykor nevettünk, máskor meg pityeregtünk. Ahogy az igazi lányok szokták. Pontosan úgy, ahogy hosszú évekkel ezelőtt a kollégiumi szobában, ahol ugyanilyen alapossággal vizsgáltunk meg minden szívügyet. Persze akkoriban még nem volt ekkora a tét - bár úgy éreztük. Csak a szív, a bolond, szerelmes szív nem öregszik meg a testtel együtt. A szív drámája mindig ugyanaz marad.

Forrás: Shuttertsock

Egy ilyen kérdésben akkor sem könnyű dönteni, ha a világ legjobb barátnői segítenek benne. Főleg, ha ezek a barátnők mind más és más szemszögből látják a világot, és végül kiderül, hogy mindegyiknek igaza van...

"Ez akkor is őrültség, maximálisan az! - mondja szinte durcásan Zsuzsa. - Itt hagyod a biztosat a bizonytalanért? Itt hagyod a várost, a munkádat, hogy valahol a világ végén lakhass a szerelmeddel, akit 32 éve láttál utoljára!? Jó, értem, hogy azért előtte találkozni fogtok személyesen is, de most tényleg negyven felett akarsz a nulláról elkezdeni egy új életet? És ha nem sikerül? Mi lesz akkor? Nincs szerelem, ami ennyit megérne. Szerintem maradj csak nyugton a fenekeden!"

"Móni, a sztorid olyan, mintha egy regényben történne. Csak ott mondjuk, a villamoson futnál össze a gyermekkori szerelmeddel, épp egy vihar elől menekülve, bőrig ázva - mondta Nelli, a született romantikus barátnőm. - És itt ez a horgony is a láncon. Istenem, tényleg örökre szólt. Ott a fa alatt örökre lehorgonyoztatok egymás mellett. 10 évesen. Bocsi, hogy pityergek, de ez annyira gyönyörű. Bárcsak velem történne..."

"Valósítsd meg önmagad, mert csak ez az egy életed van, tudod!? - érvel Klári, aki az életfilozófiáját a Facebookon keringő idézetes képekből barkácsolta. - Ne törődj a pletykálkodókkal, ha a szerelmet választod, az a te választásod! A saját utadat kell végigjárnod, és figyelmen kívül hagyni azokat, akik majd szörnyülködve fordítják félre a fejüket, és összesúgnak a hátad mögött. Irigykedik mind."

"Úgy féltelek, Mónika - ölel át az örök realista Éva -, azt szeretném, hogy a döntésed megfontolt legyen. Hiszen az, akiért most mindent feladsz, már nem az a 10 éves kisfiú, aki a tölgyfa alatt a láncot adta, és nem is az, akinek most megálmodod. Idealizáltad őt az évek alatt. A hibái aprónak tűnnek, csak az erényeit látod. Ha egyáltalán képes vagy még tisztán látni. Nem akarom, hogy csalódj."

Abban mindenki egyetértett, hogy bármi lesz is a döntésem, ők mellettem állnak. És valóban mellettem álltak, amikor végül összecsomagoltam, és egy "nagy ugrással" elköltöztem a világ végére a gyermekkori szerelmemhez. Öt év telt el azóta. Boldogok vagyunk.

Szerencsés vagyok, mert a családjaink kisebb zökkenőkkel teljesen elfogadták ezt a helyzetet. Az emberek pletykálkodtak, naná, de minden csoda három napig tart, ahogy mondják. Az első szerelem... az viszont örök.

A történetet Pónya-Papp Andrea jegyezte le.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek