Azt hittem, már egyedül maradtam, de te végig ott voltál velem.

Az arcomat mélyen belefúrtam a párnába, a szuszogásom hangját felfogták a tépett madártollak. Emlékszem, amikor a földre terített szivacsokon pihentünk. Akkoriban még csak egyszemélyesre volt berendezve az életterem.

Sosem felejtem el, amikor egy lopott pillanatban oldalra tekintettem, és először láttam meg a szemed szépségét. Hosszú szempilláid és mély, titokzatosságot sugárzó tekinteted rám mosolyogtak, mielőtt még ajkad meggörbülhetett volna. Ebben az irreális, regénybe illő pillanatban döbbentem rá: szerelembe estem. Mondhatnám, hogy az addig megszokott életritmusomon átrobogott egy tornádó, de nem így történt. Igazából csendes nyugalom telepedett rám, olyan szelíden körülölelő.

Mindennek már kerek négy éve. Rengeteg dolog megváltozott az életünkben. Megannyiszor sokkolt minket a rémisztő valóság. A gondok viharában a hullámok összecsaptak a szerelem tengerén ringó ladikunk felett. Csukott szemmel, összegömbölyödve vártam, hogy eloszoljanak a viharfelhők, és a nap ismét gyengéden cirógassa arcomat.

Forrás: Shutterstock

Egy napon aztán, mikor úgy éreztem, magányosan lebegek, unottan kavargattam a víz felszínét, mintha csak az emlékképek sokaságát próbálnám egységgé alakítani. És akkor megláttam! Ő volt az, amint fölém görnyedve, egész valójával védett engem a hullámok csapásaitól, sosem engedve el a kezem. Mindig ott volt, csak én behunyt szemmel nem láttam.

Ebben a pillanatban magam mögé kaptam a felismeréstől zavarodott tekintetem, és az üresnek hitt hajóvégben egy magányos alak rajzolódott ki. Aki lehunyt szemmel, magára hagyva, görnyedten ücsörgött ott. Közelebb húzódtam, az arcát fürkészve kerestem a tekintetét. Azt, ami mindig oly gyöngéden, ítéletmentesen, elfogadóan és bizalommal telve csodált. Lágyan megsimítottam az arcát, végigfutottak ujjaim a viharvert testén, míg az ernyedt kézfejéhez nem értem. Lázasan megszorítottam, körülöleltem a testét, és vártam. Türelmesen, izgatottan, kétségek között.

Vártam a pillanatot, hogy újra rám mosolyogjon tekintetével, hogy ismét szelíd nyugodtság telepedhessen a vállaimra. És mikor minden oly világossá vált, rádöbbentem, hogy sosem voltam egyedül, csupán a magányom rejtekébe menekülve hagytam, hogy lassan távolabb sodorhassanak a viharok. Ekkor kinyitotta szemeit. Rám emelte a tekintetét, majd ernyedt ujjai megszorították a kezem. "Már nagyon vártalak" - suttogta, és óvó karjaival átkulcsolva testem, időtlen kötelékben forrtunk össze.

Forrás: Shutterstock
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?