12 éves voltam, mikor anyám rászoktatott a piára...

Egy hétvégén - mivel senki sem tudott rám vigyázni - magával cipelt egy unalmas, csajos összejövetelre. A partizás közepette előkerült egy Baileys, és mivel látványosan unatkoztam, gondolták, az majd segít a hangulatomon. Így noha csak 12 éves voltam, kaptam egy jó nagy pohárral a "csokis tejből".

A részegség teljesen új élmény volt - kis kellemes szédüléssel. Felbátorodtam, megjött a hangom, humorosabbnak és vagánynak éreztem magamat - a házi cicából előtört az oroszlán. Elmeséltem a dolgot a barátnőmnek, Esztinek, aki szintén kért az élményből.

Összekapartunk egy kis pénzt, dobtunk magunkra egy kis sminket, kihúztuk magunkat a pénztárnál, aztán lazán kisétáltunk a boltból egy üveg csokilikőrrel. Ekkortól fogva ez lett az új program iskola után - majd iskola előtt is. Vedeltünk a játszótéren, vagy annál, akinél nem voltak otthon az ősök.

Korán reggel elhúztunk a boltba, és éhgyomorra legurítottuk a piánkat, így aztán felettébb jó kedvünk volt az első órán: minden hülyeségen röhögtünk. Később még több barátunk csatlakozott hozzánk - csak most, felnőtt fejjel esik le, hogy én vezettem be az ivást az osztályban. Nem éppen dicséretes dolog, nem is vagyok büszke rá...

Mintha meg sem történt volna a válás - úgy érezheti, hogy nem cseszte el az életét, jó anya, és szeretik a gyerekei. Minden fájdalma elmúlt, hiszen nem röfögött a képébe a valóság. Így voltam vele én is. Részegen nem tűnt olyan szarnak a gyerekkorom: nem számított, hogy anyám terrorizál minket, ahogy az sem, hogy elment az apám. Úgy éreztem, bármit kibírok és elviselek.

A nyári táborban kaptam észbe először, amikor Eszti meg én annyi málnaszörpös vodkát ittunk, hogy teljesen kicsúszott a lábunk alól a talaj. Egy barátnőnk ment el néhány fiúért, hogy segítsenek visszavinni minket a táborba, mert nem bírtunk lábra állni. Amikor visszacipeltek, és bedugtak a hideg zuhany alá, úgy visítottunk, mint disznók a vágáson...

Persze az eset a felügyelő tanárok fülébe is eljutott, mi pedig részegen rimánkodtunk: ne szóljanak a szüleinknek. Én azt is hozzátettem: "Engem anyám nem megdorgál, hanem megnyuvaszt... Ugye, nem kívánja a tanárnő a halálomat?" Másnap reggel, amikor kinyitottam a szememet, a folyosón feküdtem - oda húzták ki a kempingágyam, mert fél éjszakán át hánytam. Arra gondoltam: nem vagyok normális - és megfogadtam, hogy "soha többé" nem rúgok be.

Persze nem ez volt az utolsó alkalom... Az isteni felismerésre, hogy kezdek olyan lenni, mint az anyám, még várnom kellett pár évet a következő nagy berúgásomig. 16 évesen - Freud és C.G. Jung könyveinek köszönhetően - rájöttem: nem akarok anyámra hasonlítani! Ez a gondolat józanított ki végül az alkoholmámoros tini korszakomból...

Vörös Lujza

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock