Hiába voltam hűtlen, a szerelmem nem múlt el...

Akkor is szerettelek, amikor harcoltam ellene, mert úgy éreztem, nem érdemled meg, hogy feltétel nélkül szeresselek. Akkor is, amikor nem akartam tovább úgy élni, ahogy veled éltem le az életem húsz évét. Akkor is, amikor te azt hitted, mindennek vége, és én is azt hittem, mert bombaként robbant fel a közös életünk. Mert én kirántottam a lábad alól az addig biztosnak hitt talajt. Amikor úgy éreztem, soha többé nem találunk vissza egymáshoz - mert nem akartam visszatalálni hozzád.

Húsz évig voltam hű társad. A feleséged voltam, de az anyád is. Mert negyvenévesen még egy nagy gyermek voltál, aki irányításra vágyott, aki nem akart bizonyos helyzeteket férfiként megoldani, ugyanakkor a hibáimat szigorú, kemény szavú apaként rótta fel. Én pedig - a helyzettől függően - hol megértő anyaként, hol megszeppent kislányként reagáltam. Csak éppen közben elveszett belőlem a NŐ.

A gond az én agyamban volt, a női agyban. A bennem élő nő egy férfit akart, aki egyenrangú, erős, felelősségteljes társa, aki megoldja azt, amit egy férfinak meg kell, aki védi, oltalmazza őt és gyermekeit. Mennyire banális, ugyanakkor mennyire természetes, mennyire ősi érzés ez!

Egy ponton számomra már nem volt értelme a várakozásnak. Elvesztettem a hitemet. Boldogtalan lettem, és már nem akartam mást, csak NŐ lenni. El akartam felejteni, ahogy az elmúlt húsz évben éltem, és úgy éreztem, nekem is jár még az élettől valami más. Nem csak a taposómalom, nem csak a hangos összezördülések, nem csak a felelősségre vonás, nem csak a feszült csendek, nem csak a mosolytalan reggelek. Valami, amit nem kaptam meg. Nyugalom, odafigyelés, csendes meghittség, csak a Nő és a Férfi.

Az Élet odalökött valakit, akiben megláttam valamit. Semmi más szerepe nem volt, minthogy feltámasztotta a halottnak hitt Nőt. Rádöbbentette, hogy van más élet. A férfi nem volt sem szebb, sem jobb, sem szeretnivalóbb nálad. Mindössze abban volt más, hogy olyan énemet látta meg, amit már én is elfelejtettem.

Valójában egy megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés, egy illúzió volt, amit kergettem. EL AKARTAM felejteni, mit érzek irántad. Céltudatosan dolgoztam azon, hogy NE szeresselek. Mert akkor úgy hittem, te sosem tudsz már megváltozni. Sosem tudsz kibújni a bőrödből. Hiszen éveken át némán sikoltozott bennem valami. Próbáltam szépen, csúnyán, halkan, hangosan, némán, ordítva. Próbáltam tudatni veled, hogy boldogtalan vagyok. De te nem akartad észrevenni. Kényelmesebb volt belepunnyadni a házasság állóvizébe.

Aztán minden lecsendesedett. De csak azért, hogy átadja a helyét egy természetes érzésnek. A megújulásnak. Elkezdtük önmagunkat gyógyítani. Ki így, ki úgy. Hosszú-hosszú évek után végre rádöbbentél, mit jelent férfinak lenni a nő mellett. Szépen, fokozatosan vezettél vissza a házasságunkba, vissza hozzád. Észrevétlenül történt. Egyszer csak azt éreztem, hogy pislákol bennem egy kis izzó.

Aztán hirtelen égve is maradt. És nemcsak kicsiny, negyvenes égő volt, hanem reflektor. És tudom, hogy már senki sem csavarhatja le. Mert már tudod, érzed, hogy kell életben tartani a NŐ fényét, és megmutattad nekem, hogy minden megvan benned ahhoz, hogy soha többé ne akarjam másban keresni a FÉRFIT! Ezért tudom annyira biztosan, hogy szeretlek. Hiszen mindig is szerettelek. És örökké szeretni foglak.

V.Rita

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock